Ki a tököm az a Vic Buckingham, és egyáltalán mi köze neki a ma esti mérkőzéshez? Gondolom, hogy ez jár most mind a hat olvasóm fejében így a BL elődöntője előtt, ahol a Sonka méri össze erejét az idei meglepetés kiscsapattal (már ha egy négyszeres győztes kicsi...). A következőkben megpróbáljuk egy picit mélységében megnézni a totális futball kialakulását, és hogy miként is köti össze ezt a két csapatot Vic Buckingham, akinek nevét még a Barca szurkolóknak is imába kellene foglalniuk (hungarokatalánok most képednek el, pedig így van). Hajtás után bele is vágok.
Vic Buckingham 1915-ben született az angliai Greenwichben, és egész felnőtt játékos pályafutását a Sonkánál töltötte 1935 és 1949 között, de nagy karriert nem sikerült összehoznia. 204 meccsen mindössze egy gól szerepel a neve mellett, pedig fedezetet, néha szélsőt játszott. Csakhogy a Sonka ezt az időszakot végig a másodosztályban töltötte, így Buckingham sohasem kerülhetett a jegyzett játékosok közé. Ekkor Rowe edzősége alatt kezdte el játszani a Sonka a passzolj-és-mozdulj focit, ami inkább labdatartásos focit eredményezett szemben az akkoriban elterjedt hosszú passzos játékkal, ami magában hordozta a labdabirtoklás gyakori változását. Ez utóbbi az, ami Buckinghamet rendkívül zavarta, és aminek a megoldásán elkezdett gondolkodni.
Buckingham aztán edzőnek állt rögtön, de - és most spojlerezek - a Sonkánál sosem alkalmazták. Sőt, 30 éves edzői pályafutásának csak kb. felét töltötte a zátonyon; bár akkoriban az angol edzők keresettebbek voltak a kontinensen, mint manapság, ez azért már előrevetíti, hogy Vic valami olyannal állt elő edzőként, amit nem vett be a konzervatív angol gyomor. Egyébként is jellemző volt még ekkoriban az angolokra, hogy a különutas (azaz jellemzően fejlettebb focit játszani kívánó) edzőket kiutálták a zátonyról, így azok kénytelenek voltak olyan helyekre vándorolni, ahol megértették az elveiket (de legalábbis odafigyeltek rájuk). Így járt pl. Jimmy Hogan is, akiről Sebes Gusztáv mondta, hogy aranybetűkkel kellene írni a nevét a magyar foci könyvébe, de most ne kalandozzunk el ebbe az irányba. Maradjunk Vic Buckinghamnél.
Kilenc év alatt három angol klubot is vezetett - köztük az akkor nagyon jó csapatnak számító West Bromot 6 évig - de igazán nekünk most az érdekes, amikor 1959-ben elvállalta az Ajax edzéseinek vezetését. Azt világosan kell látnunk, hogy ekkor a hollandok sehol nem voltak fociban jegyezve, az Ajax pedig még nagyon messze volt a három BEK trófeától. Szóval meglepő volt, hogy a West Brom nemes padját erre a piszlicsáré kis klub sámlijára cserélte. Első évében rögtön bajnokságot és kupát nyert az Ajax, de Vic az elődjére, Jack Reynoldsra kente ezt a malőrt. Reynolds szintén egy volt a sok kiutált angol edző közül, és bár munkássága valóban nem elhanyagolható az Ajax-stílus, és úgy általában a profeszionális holland foci megtermetésében (nem csoda: 1915-től 32 évből 25-öt az Ajax alkalmazásában töltött, és Rinus Michels az ő tanítványa volt), a híres totális futball elvi alapjait jórészt Buckingham rakta le.
Buckingham két idényt tolt le az Ajaxnál, és ezalatt beléjük verte a labdabirtoklás fontosságát az alapvetően addig angolmán focit játszó holland rúgd-és-fuss helyett (már ezért karóba húzta volna az akkori angol futballszakma), és azt, hogy a terület tudatos bejátszása labda nélkül elengedhetetlen a labdabirtoklás állandó fenntartásához. Egyébként is az volt a mottója, hogy amíg nálunk a labda, addig nem kaphatunk gólt, és ezt a játékosai alaposan meg is jegyezték; különösen egy akkoriban még csak ifista srác, akit Buckingham hozott a klubhoz: Johann Crujff. Buckinghamet elcsábította 1961-ben a Sheffield, de '64-ben visszatért az Ajaxhoz egy (fél) idényre, hogy aztán átadja a stafétabotot egy bizonyos Rinus Michelsnek. A keze alatt mutatkozott be ekkor a felfedezettje 17 évesen. A többi pedig már történelem. A hungarokatalánok számára egy kis érdekesség: 1969 és '71 között a Barcelonát is edzette Buckingham és ott is elvetette elveinek magvait (ekkor is Michels követte a padon), amik aztán később szöktek szárba, amikor Crujff előszőr játékosként, majd edzőként is a szárnyai alá vette a klubot...de ez meg egy másik történet.
Buckingham elvi alapvetése az volt, hogy tágítsuk ki a játékteret, amikor nálunk van a labda, így könnyebb üres területeket találni, és azt bejátszani, viszont, ha elveszítjük, akkor a lehető legkisebbre szűkítsük le a játékteret, hogy az ellenfél folyton belénk akadjon (ez utóbbihoz jött még a 60-as években a magasra húzott védővonallal együtt járó presszing és a lescsapda tökéletesítése, ami ugyan nem Buckingham találmánya, de az Ajax '70-re már magáévá tette ezeket az attribútumokat is). A totális futball legnagyobb vívmánya azonban a folyamatos helyváltoztatás, amit egyébként a betömörülő védelmek ellen találtak ki, de a hollandok vitték tökélyre. A középcsatár kimozdul a középpálya felé, ezzel területet hoz létre, ahova betör a szélső, akinek a helyére a szélsőhátvéd fut be, akinek a helyére szélső középpályás zár ki, akinek a helyére a középcsatár mozdul, akinek a helyére a beállós lép fel, akinek a helyére a másik szélső hátvéd zár be, akinek a helyére...stb. stb. stb. Egy örökké dőlésben lévő dominó, ami ha olajozottan működött, rohadt nehéz volt ellen védekezni. Emberfogással meg egyenesen lehetetlen.
Hogy Buckingham elvi alapvetései ilyen jó táptalajra leltek Hollandiában a kor szellemének is köszönhető. A 60-as évek Hollandiája diáklázadásoktól volt terhes, amelyek egyébként is a tradicionális társadalmi berendezkedés ellen küzdöttek. A világháború után éppen létrejövő és megszilárduló jóléti állam elmosta a hagyományos társadalmi struktúrákat, és az általános hangulat a művészettől az oktatáson át valamennyi társadalmi alrendszerig kritikussá vált a megszokottal szemben. Így már érthető, hogy Buckingham akkor még unortodoxnak (ma már alapvetésnek) számító elvei, miért találtak hallgató fülekre a holland futballkultúrában. Persze nyilván az addigi fejletlenség is segített. A WM-rendszer sosem jutott el igazán Hollandiába, így ők még a világháború után is 2-3-5/3-2-5-ben játszottak, és abból egyből a 4-2-4-re ugrottak. Ami azt jelentette, hogy a WM-rendszer szigorú poszthoz kötöttsége és az emberfogás sem korlátozta be a befogadó elméket (ez a két elv a totális futball számára értelmezhetetlen). Persze Buckingham WM-rendszerben játszatta az Ajaxot, de ő is belátta, hogy a formáció és annak folyományai összeegyeztethetetlenek saját futballról alkotott felfogásával, így erősen tekert rajta.
Az Ajax azonban Buckingham után, Michels alatt, és Crujff által fémjelezve épült végül fel, amihez kellett a WM-rendszer elhagyása, és előbb a 4-2-4-re, majd a 4-3-3-ra való áttérés (ami a beállós középpályára való fellépésével labdabirtoklás esetén valójában 3-4-3 volt, és máris eljutottunk Gál Lajos 1995-ös Ajaxához, ahol Blind és Rijkaard játszották ezt a szerepet). Kellett továbbá a folyamatos helycserék, a lescsapda és a presszing tökéletesítése, valamint az az újdonság, amit ők hoztak már: az egyén szerepe a rendszeren belül. Az egyéneket úgy kell rendszerbe foglalni, hogy az egyének képességei ne csak simán összeadódjanak, de ki is egészítsék egymást. Magyarán 1+1 ne 2, hanem lehetőleg 3 legyen. Az Ajax játékosai a többi játékossal fennálló kapcsolat szempontjából értelmezték a saját szerepüket. Ez a látásmód kellett ahhoz, hogy pl. a középcsatár megértse, mikor kell éppen baloldali középpályást játszania, majd feltolódnia balszélsőbe, és ez az a látásmód, ami lehetővé teszi, hogy Daley Blind ma este balhátvédet, középhátvédet vagy akár védekező középpályást is játszon.
