Bűnös okokból ("Dolgozni!? Te is megérdemelnél egy sorozatot a fejedbe!") elmaradt a bajnokok ligájának beharangozója, és valamelyest késik az utolagos gondolatok megfogalmazása is. De, ami késik, nem múlik! Előtte azonban egy élménybeszámolóval terhelném mind a hat hűséges olvasómat. A héten Berlinben jártam, és kapva kaptam az alkalmon, hogy kimenjek a berlini olimpiai stadionba megnézni a Dárdáj-wundert. Lapozás után a szintén Hertha meccsre vágyók számára hasznos tudnivalók, infók és egy nagyon pici fényképes elemzés után pár magvas gondolatot vetek el.
Berlin, sűvítő szél. A frizurám sehol. Így indult 2017. február 25. napja, amikor nekiveselkedtünk a jegyvásárlásnak. A Hertha honlapján könnyű eligazodni még a magamfajta legendás türelemmel rendelkező ember számára is. Németül és angolul egyaránt használható a webes felület, van stadiontérkép (nagyító a szektorok számozásához szükséges lehet), és egyértelmű, hogy hova, mennyibe kerül a jegy. Egy Hertha meccsre jegyet venni pont annyi vesződséggel jár, mintha mozijegyet vennél. Még az ülőhelyet is ugyanúgy választhatod ki! Természetesen kártyával fizethetsz, és aztán kinyomtathatod a hotel recepción a jegyet, ami 15 eurótól indul.
Mindenki számára nyilvánvaló, aki már járt focimeccsen, hogy két pontja van a stadionnak, ahova érdemes jegyet venni: vagy a kapu mögé, mert egyrészt ez a legolcsóbb, másrészt itt a legjobb a hangulat, de még pont jó a látószög ahhoz, hogy lásd a csapatok összehangolt mozgását; vagy az oldalsó lelátó egyik magasabb pontjára veszed a jegyet, ami jóval drágább ugyan, de nyugton tudod végignézni a meccset ("legjobb hangulat" = fél liter sör a kapucnidba, és kb. egy zacskó félig megrágott szotyi) és a látni innen lehet a legjobban. Mi ezúttal a zsebünkbe nyúltunk, és 35 ejróért a stadionban létező legjobb helyeket foglaltuk le.
A stadion megközelítése Berlinben rém egyszerű. Elég jól el van látva a város kötöttpályás közlekedéssel (és akkor még visszafogottan nyilatkoztam), és sikerült egy S-bahnt (S-5) és egy U-bahnt (U-2) is a stadionhoz húzniuk. A meccs előtt és után pedig további kisegítő járatok szállítják a szurkolókat (pl. az S-75 is arra kanyarodott, ha jól láttam). Ennek folyománya, hogy a pl. a bordeux-i villamoson ilyenkor tapasztalható tömegnyomornak nyoma sincs a közlekedési eszközön (ott konkrétan a csukló gumiredőin találtam (álló?)helyet pókember módban). Oda és visszafele is találtunk ülőhelyet, ami tökéletesen precedens nélküli számomra, pedig nem kevés stadiont közelítettem már meg tömegközlekedéssel ezen a sárgolyón.
Amire érdemes figyelni, hogy a belépőjegy korlátlan tömegközlekedésre jogosít a meccset megelőző 5 órában, valamint a meccset követő nap hajnali 3 órájáig. Mi sajnos előbb vettük meg a berlini BKV napijegyét, és csak utána olvastuk el az apróbetűs részt a belépőn. Mindegy, mert a másik négy napon így is lógtunk; így legalább egálban vagyunk Berlinnel.
Bármelyik úton is közelíti meg az ember a stadiont, 5 percnél többet nem kell sétálni. Nagyon nincs ugyan kitáblázva, hogy merre kell menni, de egyrészt a metróban még látens, de a stadion környékén már feltünő tömeget érdemes követni, másrészt tényleg olyan közel van a stadion, hogy folyamatos a szemkontaktus. A beléptetés a brazilokhoz képest fénysebességű, de az angolokhoz képest lassabb. Alaposan megmotoztak mindenhol (and not in a good way). Bosszantó csupán az volt, hogy a blokkoló állomás a forgókapuknál képtelen kezelni az otthon nyomtatott jegyet, mert egyszerűen nem tudod aládugni az A4-es lapot. Origami gyakorlat következett: előbb repülőt próbáltam hajtogatni, majd papírcsákót, de úgy sem tudtam elég mélyre dugni a szerkezetbe a vonalkódot. Ekkor felsejlett előttem egészen más szituációban szerzett mérhetetlen tapasztalatom, és rövid hajtogatás után egy olyan alakzatot hoztam ki, amire Cicciolina (a lovával együtt) spontán orgazmust élt volna át. A szerkezet is végre elégedett csippantással jelezte, hogy a performansz megfelelt elvárásainak, és beengedett. Az ilyenkor szokásos cigit majd máskor szívjuk el.
A stadion külsőleg maradt a régi (sorry, a szar képért, telefon plusz kapkodás nem kedvez a minőségnek), belsőleg viszont teljesen modern és még egy tetőt is kapott a 2006-os VB-re. A régi építészeti iskolának megfelelően a pálya a talajszint alá van süllyesztve, így hiába ültünk viszonylag magasan, egy emeletnyit kellett csak felfelé lépcsőznünk. Ha a pályához közelebb ültünk volna (tehát alacsonyabban), akkor többet kellett volna kardióznunk. Apropó közelség! A pálya körül még futópálya is van, valamint távol- és hármasugró pályák is. Majd egy várárok (wtf?), és végül az első széksor. Szóval, ha valaki olyan perverz, hogy közvetlenül a pálya mellett szeret ülni (bár én sosem értettem, hogy miért jó az, ha csak az orrodig látsz), nyugodtan tegyen le róla: a pálya és a lelátó között a Nordtribün oldalán simán 20-25 méter távolság van.
Dárdai csapata kb. 10 perccel később jött ki melegíteni, de sokkal pörgősebbek voltak a gyakorlatok, mint a Frankfurtnál. Bólyákkal kijelöltek végül egy kis pályát, amin négy a négy ellen játszottak a pályán belül, plusz a pályán kívül megkülönböztető mellényben állt még egy-egy játékos, akiket nem lehetett megtámadni, ha hozzájuk haza adták a labdát. Egész érdekes, kis lüktető meccs alakult így ki. Az Eintracht a szokásos passzolgatós, indián-szökdeléses lötyögést mutatta be, majd a végén kapura lövöldöztek (ezt a Hertha is csinálta, csak éppen a bemelegítés közepénél).
El is érkeztünk második programpontunkhoz: az élménybeszámoló itt vált át kis fényképes elemzésbe. Tényleg csak röviden pár gondolat. A lenti képen talán sikerült viszonylag jól elkapni a két csapat alapvető szerkezetét. Az Eintracht két szélső védője feljebb húzódik, és 4-3-3-ból egy 2-3-2-3-at formál. A Herthánál Darida (a bíró mellett) feljebb lépése és a két szélső (Haraguchi és Kalou) visszazárása váltogatta a 4-3-3-at 4-2-3-1-be és viszont. A Hertha védővonala vonalzóval lett megrajzolva.
A következő két képen a Hertha labdakihozatala látható. A Frankfurt 4-4-2-be rendeződött labda nélkül. A Hertha szintén egy 2-3-2-3-as alakzatot vett fel a két szélsőhátvéd (Pekarik és Plattenhardt) felnyomulásával és Skjelbred visszalépésével (néha Stark lépett vissza).
A Hertha a meccs elején nagyon szenvedett a labda középpályára történő feljátszásával. A passzok nagyon kiszámíthatóak voltak, a mozgások sematikusak, és a Frankfurt közepesnél picit erősebb intenzitással letámadott (az első képen ez jobban látszódik). A Hertha védői nem elég labdabiztosak ahhoz, hogy a biztonsági passzokon kívül bármire vállalkozzanak, ez pedig leszűkíti a leoktatható passz-sémákat. További gond, hogy sem Skjelbred, sem Stark nem elég kreatív ahhoz, hogy kijátszanak egy ilyen nem túl kemény letámadást. A gondot Dárdai a szerkezet megváltoztatásával igyekezett orvosolni.
Skjelbred a két belsővédő közé lép vissza, így a két letámadó csatárral szemben létszámfölény alakult ki. A védők nem lettek ugyan ügyesebbek, és Skjelbred sem változott át Busquetsé, de többi idejük és opciójuk lett, ez pedig már elegendő volt ahhoz, hogy a félidő második felétől fölénybe kerüljön a Hertha.
A következő három kép a Frankurt letámadását mutatja, amikor a kapustól igyekezett a Hertha feljuttatni a labdát. Azt fentebb láttuk, hogy amikor a belső védők stabilan birtokolták a labdát, akkor beálltak 4-4-2-be, és csak a két támadó végzett zavaró repüléseket. Amikor viszont eggyel hátrébbról, a kapustól indult a játék, akkor a letámadásuk sokkal intenzívebbé vált, és három ember lendült neki a feladatnak. Az első és a második kép között viszonylag sok idő telt el (kb. 4-5 másodperc) a második és a harmadik között viszont max. 2-3. Szembetűnő, hogy a Frankfurt - a három kamikazét leszámítva - alapvetően hátrált, és csak a harmadik képen mozdulnak feljebb a védők, hogy az elkerülhetetlen felívelést lehalásszák (ebben egyébként sokkal jobb volt az Eintracht az egész meccsen - szinte minden fejbárbajt megnyertek a védőik). A harmadik képen Plattenhardt már magasba emelt kézzel szinte könyörög, hogy rúgják már fel a labdát. Az agresszív letámadás meg mindig okozott valami apró zavart a Herthánál. A második képen Pekarik (a hozzánk közelebb eső szélsővédő) elindul vissza, hogy lapos passznál tudjon segíteni a kihozatalban, aztán hátra sasszézik a felíveléshez (ez nem látszódik), majd a harmadik képen megint elindul vissza.
Végül pedig pár gondolat a Hertháról a képeken kívül:
1) Kalounál a focihoz ostobább játékost nem láttam még élőben focizni...és itt most a ligeti cigányokat is érteni kell. A meccs alatt tökéletesen megvilágosodtam, hogy egy ilyen fizikai és labdaügyességi képességekkel rendelkező játékos miért volt csak kiegészítő ember minden csapatban, ahol csak megfordult. Tökéletesen idegen testként mozgott a Herthában, és fingja nem volt, hogy mikor mit kellene csinálnia. A labdával pedig rendre rossz döntéseket hozott, de ezt tudjuk be annak, hogy csupán rossz napja volt. Nem csoda, hogy Dárdainál sem alapember.
2) A Herthának nagyon hiányzik egy jó mélységi irányító, aki meg tudja oldani a labdakihozatalokat. Skjelbred szorgalmasan teszi, amit a fejébe vertek, de a sablon passzokon kívül nem tud mást. A nemzetközi porondon ez édeskevés lesz.
3) A két szélsőhátvéd sokat fut, remek iparosok, de a támadást nem tudják igazán segíteni (egy kezemen meg tudnám szerintem számolni, hogy hány beadásig jutottak), és még inkább nagyon puhák védekezésben, amit durvasággal kompenzálnak.
4) A belsővédők (különösen Brooks) lépegető exkavátoroknak tűnnek. A kapus sem egy Neuerbe oltott Chilavert, ha a lábbal kell labdához érni. Ez megfejelve a sablon focit nyomó mélységi irányítóval arra predesztinálja a Herthát, hogy a jobban letámadó csapatok ellen felemelje a labdát a földről. Viszont elől a Haraguchi-Ibisevic-Kalou sor impotens fejjel.
5) Ibisevic így harminc felett már nem sokat tesz hozzá a csapatjátékhoz. A támadásvezetésből még kiveszi a részét, de amikor nincs a Herthánál a labda, akkor inkább csak pihen. Szerintem ez tudatos Dárdai részéről, egy szükséges kompromisszum, amit azért kell megkötni, mert az egész keretben nincs még egy intelligens támadó, aki gólveszélyes is lenne.
