Jó lenne minden divatszurkolónak, legyen az hungarokatalán, szittyamadridista vagy pannonbajor, jól az eszébe vésnie, hogy csak a labdarúgás szabályai korlátozzák azt, hogy mit lehet a pályán csinálni.  Ezen szabályok adta keretek között viszont úgy focizol, ahogy akarsz.  Aztán, hogy ez tetszik-e a neked vagy sem, az valójában rólad árul el valamit.  Nem feltétlenül rosszat vagy jót, hanem a labdarúgáshoz való viszonyodat.  Merthogy de gustibus non est disputandum!  Hajtás után belevágok a ma esti Bayern - Atletico meccs felvezetésébe.

A futballkultúra mibenlétéről egyszer már értekeztem.  Most csak dióhéjban levezetném, hogy egy-egy csapat szurkolói egy bizonyos elvárással ülnek ki a lelátóra arra vonatkozóan, hogy mit akarnak a pályán látni.  No, nem nálunk - illetve nálunk már nem -, hanem olyan helyeken, ahol van futballkultúra.  Ez a szurkolói determináció szabja meg, hogy látványosnak, tetszetősnek ítélnek meg egy típusú játékstílust vagy sem.  Ez a szurkolói determináció az oka annak, hogy Zselé hiába lövöldözi szét az ellenfelek hálóját immáron hét éve habfehér mezben, mégis kifütyülik időről időre a szurkolók.  De amelyik nem fütyüli ki, az sem szerette meg (szittyamadridista divatszurkoló majmok, akik Zselé előtt azt sem tudták, hogy a Real milyen színű mezben játszik, és ki volt Bernabeu, Puskás, di Stefano, Butragueno, Hugo Sanchez vagy Raul nem számítanak most vizsgálódásunk szempontjából).  Ez a szurkolói determináció az oka annak, hogy a Gál Lajos által a gyepre szerkesztett játék láttán az Álmok Színházának nézőközönsége zokogva gondol vissza a Szőr Alkesz alatti időkre, amikor a United nemcsak a kupákat halmozta, de a szemük számára kápráztató játékkal tette mindezt.  És ismét csak a szurkolói determináció az oka annak, hogy hiába nyeri meg a bundást immáron harmadszor a Kopasz Katalán, és valószínűleg húzza be sorban harmadszor a kupát is, és jutott be sorban háromszor a legjobb négybe a BL-ben a Bayernnel, a közönség alig várja, hogy felálljon a padról.

A bajor közönség ugyanis halálra unja magát azon, amire a katalán közönség könnybe lábadó szemmel rejszol.  A manchesteri közönség frusztráltan zokog azon, ha Carrick a 16-os előtti tiszta lövőhelyzetből oldalra passzolja a labdát, ahelyett, hogy kapura suhintaná.  A madridi közönség felháborodik Zselé hisztijein, ha a csapattársak nem neki, és csak neki passzolnak.  Az Atletico közönsége élvezetét leli a férfiasan kemény játékban, az egyén érdekeit a csapat érdekei mögé helyező önfeláldozásban, a spártai fegyelmet igénylő taktikai mesterművekben.  Ugyanezt a Barcelona közönsége lenézi.  Ők az intuitivitásban, az intrikált passzokban, a megkomponált passz-sémákban lelik örömüket. 

Az Atletico közönsége látja, érti és élvezi a labda nélküli játékot, és a Barca közönsége is.  Csak mást, és másként látnak belőle.  De értő szemű mindakettő.  Akik nem lettek ilyen szemmel megáldva azt mondják, hogy a labdarúgás lényege a labda.  Sajnálom, de ezt a nézetet már a 20-30-as évekre árnyalták, és aztán szépen meg is döntötték.  Egyik korábbi nagy edzőnk mondta azt, hogy aki a labdát figyeli, a labdás játékosra koncentrál, az nem a játékot nézi.  Ugyanis nem az a játékos játszik, akinél a labda van, hanem akinél a labda lesz!  Nem nagy ördöngösség belátni, hogy mit is akar mondani ez a szentencia: lehetsz te a világ legnagyobb labdazsonglőrje, aki 60 méterről is eltalálja a bolha faszán a pattanást, mehetsz a fenébe a tudományoddal, ha a csapattársaid úgy helyezkednek, hogy nem lehet nekik labdát adni.  Megfordítva, elég lehet neked mondjuk Xavi közepes lövőereje és rugótechnikája ahhoz, hogy a világ legnagyobb zsenijének tartson a SportTv éppen aktuális "szagértője", ha a csapattársaid az edződ által megkomponált mozgásokat végzik, és ezért folyamatosan 3-4 opciód van passzolni, amiből kettő sima 10-20 méteres lapos passz.

A Barca közönsége érti ezt, ezért foglalják imába Pep nevét, hiszen a Katalán Filozófus a legnagyobb mestere a megkomponált csapatmozgásoknak.  Xavi azért tűnt a keze alatt világraszóló zseninek.  Félreértés ne essék: Xavi a valaha volt egyik legjobb a szerepében, csak más edző alatt nem létezett pontosan ez a szerep, és más szerepben már nem domborodtak ki azon kiváló kvalitásai, amelyeket a Kopasz kidomborított.  A Bayern közönsége a focinak ezt a szegmensét annyira nem nézi, nem érti, és ez nem is annyira érdekli.  Xavi Bajorországban nem válhatott volna legendává.  És hiába kiváló minőségű a Bayern játéka; lenyűgöző tulajdonképpen, hogy nem erre kitenyésztett játékosoknak is meg tudta Pep ezt tanítani, de valódi sikert - a közönség szívének elnyerését - nem ért el vele.

Szörnyű dolog alapvetően, hogy a TV csak a labdát a követi, és nem látszanak a labda nélküli támogató mozgások rendesen.  Így a TV néző folyamatosan pár másodperces spéttel tudja csak követni a valódi eseményeket, és csak akkor tud a látottakból következtetni rájuk, ha zseni, vagy ha mázlija van, és a kamera kizoomolt, hogy az egész pálya látszódjon.

Az Atleti közönsége sem vak, de ők a labdanélküli játékból a struktúrált csapatmozgást, a területek lezárását, tehát tulajdonképpen a zárt védekezést élvezik.  A párharcokat, a test-test elleni küzdelmet, a kemény játékot is tátott szájjal bámulják.  Simeone gengszterhordájának játéka, ami jelenleg ennek a játéknak a csúcsa, tutira le van mentve minden matrac szurkoló mentális recska-albumába, hogy kritikus pillanatban onnan merítsenek ihletet, ha a csajjal való üzekedés közben váratlan fennakadás...(nem fejezem be a mondatot, a srácok úgyis értik (kacsintós szem), a csajok meg majd mostantól faggatni fogják a srácokat, hogy magyarázzák meg (gonosz troll-vigyor)).

Tehát aki azt hiszi, hogy az Atleti pusztán elkeseredésében parkolja le a csapatbuszt a térfelén, az nagyon hülye.  Ez náluk teljesen tudatos döntés, és még csak nem is a "szagértők" által emlegetett "kiscsapatok taktikája" miatt van; azaz, amikor a gyengébbik csapatnak nincs más választása - mivel "játékban" nem tudja felvenni a versenyt - minthogy beáll bekkelni, és majd pár kontrából próbálja megnyerni a meccset.  Ez az Atleti esetében nem sima taktika, ez stílus.  A játékuk a stílusukból fakad; abból az antifutball stílusból, amelynek kialakulását Hegedűs Henrik röviden leírta, és magát a stílust is röviden bemutatta.  A lentebbi képek is abból a cikkből vannak, és szépen mutatják, hogy az Atleti nem simán csak bekkel:

Mindkét képen látszik, hogy az Atleti, ha akar, nagyon is tud támadni, és a támadáshoz szükséges létszámot is biztosítja - meri biztosítani - az ellenfél kapuja előtt.  Amikor így benyomják az ellent, akkor kiválóan visszatámadnak, hogy megakadályozzák a kontrát.  De szemben a Barcával vagy a Bayernnel aktívan élnek a sárgalapot érő taktikai faultokkal, ha a csapdázásuk nem sikerülne. 

Emellett a sima buszparkolást is vegyítik az időszakos letámadással.  Ha emlékeztek Muringyó Realjára az El Clasicokon, akkor talán az is rémlik, hogy a meccsek menete úgy nézett ki, hogy a Madrid a félidők első felében kihajtotta a belét, mert folyamatosan és agresszíven letámadott, ekkor uralták a meccset, de a félidők második felében a seggükön sem kaptak levegőt, és a Barca ekkor lefocizta őket a pályáról.  Az Atleti viszont csak időszakosan támad le, mert be akarja osztani az erejét.  Nem tudom ki adja meg a jelet, vagy mit látnak meg az ellenfélen, ami beindítja náluk a pavlovi reflexet, de a lényeg, hogy a meccsen random módon kinyitják a reteszt, feljebb tolják a védekezésüket, és a támadók és a középpályások durva nyomás alá helyezik az ellenfelet.  Ezt tolják néhány percig vagy még addig sem, és aztán visszazárják magukra az erődöt.  Aztán néhány perccel később megint zrínyiznek egyet.  Az ellenfél ritmusának megtörésére is kiváló, de még magában is hordozza annak lehetőségét, hogy a meglepett ellenfél fatális hibát követ el.

Tehát az Atleti okosan, erejét beosztva játsza ki a letámadás kártyát, amikor nem nyomják be az ellenfelet a kapuja elé.  De a default beállításuk, a buszparkolás is legalább ilyen érdekes, és okos.  Nagyon okos.  Hogy megértsük mennyire okos, ahhoz vissza kell mennünk az időben, kb. 30-40 évvel ezelőttig, egészen a holland totális futballig és Arrigo Sacchiig.  Haladóknak ajánlom innentől kezdve figyelmébe ezt a cikket; kocáknak ezt a kiváló összefoglalót, a lusták meg csak simán olvassanak tovább.  Bár én a linkelt cikkekből pusztán azt fogom felhasználni, ami az Atleti buszozásának megértéséhez kell (és abból is csak az alapokat fogom kapizsgálni).

A pályát Arrigo Sacchi az alábbi képen látható módon osztotta fel, és azt mondotta, hogy a 17. mező fontos, mert onnan történik a kapu támadása, onnan lövik a gólok nagy részét, de a 14. mező is roppant fontos, mert a gól előtti, a gólhoz vezető történések ott történnek, tehát a lényegi dolgok ott dőlnek el.  Az oldalvonal melletti mezők ezekhez képest relative értéktelenebbek, mert ott olyan dolgok történnek, amik determináltak, a játékosok döntési lehetősége kevesebb.

Ezt a felosztást mostanában tovább cizellálták a németek, és az alábbi ábra lett belőle: 

A centrum (korábbi 17. és 14. mező) továbbra is nagyon fontos, de valamelyest keskenyebb lett.  A csapatok ezt a mezőt védik a legjobban.  A centrum széleiből és a 13./16. és 15./18. mezők belső széleiből viszont létrejött egy új kategória: Halbraum vagy half-space.  Nem tudok rá jó magyar terminust, szóval maradjunk a half-space-nél.  A lényeg: a szélek továbbra is relatíve értéktelenek, mivel onnan kevesebb irányba lehet passzolni a labdát.  A centrum maradt továbbra is a legértékesebb, de az is a legjobban védett terület.  Viszont most már ott van a half-space, ami majdnem ugyanolyan értékes, mint a centrum, hiszen a passzopciók száma ugyanannyi, és bár a kapu támadása picit nehezebb onnan, de nincs is annyira elaknásítva. 

Minden modern csapat játéka az elmúlt 6-8 évben a half-space-t próbálja kihasználni a lehető legjobban, és létre is jöttek azok a játékosok, akik ebben kiválóak.  Özil, David Silva mind klasszikus irányítók, akik az agyonvédett centrumból kifelé voltak kénytelenek mozogni a half-space-be.  Másik oldalról, Zselé, Müller, Robben, Neymar, (és pályafutása elején, illetve Luis Enrique alatt) Messi mind olyan szélsők, akik nem az értéktelen széleket játszák be, hanem a szélről befelé, a half-space irányába játszanak. És még lehetne hosszasan sorolni a példákat.

A mai csapatok közül az a sikeres, amelyik a half-space-t jól használja akár támadásra, akár védekezésre.  A half-space lezárásában pedig az Atleti a legelőremutatóbb jelenleg, és a legbátrabb is.  És most vissza is kanyarodnánk ahhoz, hogy miért is okos az Atleti buszozása. Lássuk a képeket, amiket a már korábban említett cikkből loptam:

Kiválóan látszik, hogy az Atleti miképpen parkolja le a buszt, és miképpen védi a centrumot és a half-space-t.  A kapu előtti területet legalább négy, de inkább öt játékossal szállja meg.  Azaz legalább a belső védők és a két belső középpályás arra figyel, hogy a centrumon keresztül ne lehessen közvetlenül megtámadni a kaput.  Ebben még nincs semmi különleges, ezt Pep csapatain kívül, a világ összes csapata nagyjából így csinálja, legfeljebb a kivitelezés minősége nem ilyen magas.  A második képen látszódik azonban egy különlegesség: a labdás játékossal (aki középpályás) szemben nem az Atleti egy középpályása, hanem egy támadó áll.  Simeone nagyon aktív védekezést vár el a támadóitól, és ez nem merül ki a puszta letámadásban.  Torres és Griezmann a védelem szerves részei.  Amikor az ellenfélnél van a labda, az Atleti csatárai ott hagyják a védőiket, és egészen mélyre húzódnak, az ellenfél középpályásai elé.  Azaz plusz akadályt jelentenek.  Ráadásul ezzel a mélyre húzódásukkal lehetővé teszik, hogy a mögöttük játszó két belső középpályás tényleg szó szerint a két belső védő ölébe üljön.  Az Atleti nagyon kompakt, nagyon masszív a centrumban emiatt.

Az igazi okosság azonban a széleken van.  Pontosabban nincs.  Az első képen jól látszik, hogy egyetlen Atletico játékos sem pazarolja az idejét és energiáját arra, hogy az értéktelen szélső területeket védje.  A 16-os vonalánál szélebbre nem mennek szívesen.  A szélső középpályások és a szélsővédők a half-space-eket szállják meg, és az ellenfél ottani játékát ölik meg.  Az alsó képen látszódik, hogy Coman és Costa a széleken ténferegnek tök egyedül, mert egy Atleti játékos sem figyel rájuk.  Pep maga nyilatkozta a meccs után, hogy az Atleti ellen direkt találta ki, hogy valódi szélsőkkel fog játszani, mert az Atleti a széleket nem védi.  Az ötlet nem tűnik elsőre hülyeségnek, de mégis az Atleti kezére játszott.  Tény, hogy sok területe lett Costának és Comannak, de nem tudtak vele mit kezdeni.  Az Atleti nem véletlenül kínálja fel az értéktelen széleket: onnan csak beadni lehet.  A beadások hatástalanításában pedig világbajnokok. 

Végül pedig pár szó az esti meccsről.  A Bayernnek hagynia kell ezt a szélsősdit, mert már Madridban sem vált be.  A half-spaceket kell okosan bejátszaniuk, és ott megbillenteni a matrac-reteszt, hogy rések nyíljanak a centrumban, amiket a Thiago és Götze tipusú játékosok kiválóan ki tudnak használni.  Illetve az Atleti kemény, néha durva játékát kell a maguk javára fordítaniuk, aminek sok-sok sárgalap, esetleg kiállítás, kellene, hogy az eredménye legyen.  Az Atleti stílusából fakad, hogy pár korai sárgalap meg tudja lazítani a keménységüket.  De nagyon nehéz helyzetben vannak a bajorok, mert mindenképpen el kellene kerülniük, hogy gólt kapjanak.  Ehhez a sima labdabuzizás nem elég, Torres és Griezmann kihúzódásai az előretörő szélsővédők hagyta területre életveszélyes, és valamit kezdeniük kell vele.  Nincs ötletem, hogy mit, mert a kézenfekvő megoldás, azaz, hogy a szélsővédők ne húzódjanak fel, a labdatartást tenné meddővé, erre a luxusra hátrányban pedig nincs budget. Nagyon izgalmas meccs lesz, amit az értő szemű emberek legalább annyira fognak élvezni az Atletico labdanélküli játéka miatt, mint a bajorok legmagasabb szintű passzjátéka miatt.