A címben feltett trollkodásnak tűnő kérdés kapcsán két dolgot jegyeznék meg.  Először is, hogy baromira nem erre lesz kihegyezve ez a poszt, másodszor pedig, hogy egyáltalán nem trollkodás, mivel Zselé valóban nem illik bele az egész madridi kultúrába, aminek mi sem lehet nagyobb jele, hogy hiába lövi tonnaszámra a gólokat immár hat éve habfehér mezben, a madridi közönség még mindig nincs kibékülve vele.  Én sem vagyok, voltam és leszek.  Ha a Real pénzt akar belőle kiszedni, akkor idén nyáron elengedi 100+ mihályért, és vesz egy félcsapatra való kiváló játékost.  De mint mondtam itt nem erről, hanem a futballkultúra miben létéről próbálok majd hajtás után elmélkedni.

Elsőre akár banálisnak tűnhet a kérdés.  Hiszen ha feldobok olyan szavakat, hogy színházkultúra, kávéházi kultúra vagy ilyesmi, akkor egy viszonylag éles kép rajzolódik ki lelki szemeink előtt kiöltözött hölgyekről, öltönybe és nyakkendőbe bújtatott urakról, akik sorban állnak a jegypénztárnál, a legutóbb megtekintett előadásról diskurálnak, a színészekről, a rendezésről, a díszletről.  Vagy keresztbe tett lábbal az újságját olvasó, divatosan öltözködő, politikáról beszélgető és közben kávét vagy teát szörcsölő, modoros emberek, akikről nekünk már csak a régi M1-en vetített bohózatokból lehet fogalmunk. 

A futballkultúra hallatán azonban mi ötlik fel a lelki szemeink előtt?  Azt hiszem mindenkinek alapvetően más jut az eszébe ma már.  De ez talán nem mindig volt így.  Nekem stadionba özönlő szurkolók, munkahelyen a hétvégi meccset megvitató kollégák, hozzáértésről tanuskodó, elemző, nem csak tudosító újságcikkek, edzők, akik megosztják tudásukat és eljárásaikat egymással, nem pedig féltékenyen eltitkolják egymás elől; csapatok, amelyek egy stílus mentén határozzák meg játékukat, és ehhez a stílushoz ragaszkodnak, mely az átigazolási politkájukban, utánpótlásképzésükben és edzőválasztásukban is megmutatkozik, valamint játékosok, akik értik a játékot, nemcsak a bőrt rugdalják.

Ez valaha megvolt Magyarországon.  Az első világháborút követően virágzó futballkultúra alkult ki a Duna mentén. Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország létrehozták a ma már duna-menti iskolának hívott stílust.  Meglepő módon, az itt játszott játék képe - annak ellenére, hogy nagyon eltért britek által játszott játék képétől vagy bármi mástól, amit a kontinensen játszottak - nagyon hasonlított arra, amit a 20-as években Dél-Amerikában játszottak.  A dél-amerikai foci felsőbbrendűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az összes akkori olimpián nyertek.  Az első VB-re viszont már leáldozóban volt a csillaguk (azt még simán nyerték, mert európai csapatok nem igazán vettek részt), de a 30-as évek elején az osztrák Wundermannschaft lett csodálat tárgya, míg Csehszlovákia és Magyarország VB-döntőig mentek, hogy ott egy a duna-menti iskolát kiforgató/átértelmező, a dél-amerikai játékkal ötvöző, és egy módfelett cinikus játékstílust bevezető, egyébként külső támogatás nélkül is bitang erős olasz válogatottal szemben vérezzenek el.

A foci kultúra erős volt kishazánkban, mert a kávéházba járó értelmiség foglalkozott vele, akik magukkal hozták az egyébként saját szakterületükre (tanárok, orvosok, jogászok, mérnökök) jellemző gondolkodásmódot és vitakultúrát.  A foci, a nagybetűs JÁTÉK gyorsan fejlődött, és olyan szakkönyvek jelentek meg (pl. Holits Ödön és dr. Mamusich Mihály: Hogyan futballozzunk? 1936), amelyek nem pusztán leíró jellegűek voltak, de hosszan elmélkedtek arról, hogy hogyan lehet ezt a játékot még magasabb szinten űzni.  Holitsék odáig jutottak 36-ban, hogy megálmodták a WM-rendszer ellenszereként a visszavont centerjátékot (Hidegkúti mesterhármast lő a 6:3-as angol-magyaron ebben a szerepben), majd a visszavont centerjáték ellenszereként megalkotják a szabadon mozgó, védelemből előrelépő "söprögetőt" (Herrera Interének védekezése és Beckenbauer játéka épült "csak" erre).  Ehhez képest az angol játék, amelyik a pubba járó munkásosztály sportjává lett (hiszen az urak játéka inkább volt a rögbi és a krikett), semmit sem fejlődött ez alatt az idő alatt.  Oké, a 25-ös lesszabály változása elhozta a WM-rendszer kialakulását, melyhez egészen 53-ig ragaszkodtak.

Mi okozta a különbséget valójában a 20-30-as évek magyar és angol játékának fejlődése között?  A látásmód, amivel a focival foglalkozó emberek (szurkolók, újságírók, játékosok, edzők, klubtulajdonosok és sportvezetők) nézték a játékot.  Az angol szurkoló mit látott és lát a mai napig a játékból? A férfias küzdelmet, a hajtást, a test-test elleni játékot, a párharcokat.  Ha az ember kinyitja a Zonal Markingot, akkor Michael Cox - aki egyébként nagyon jó dolgokat ír, és kiváló meglátásai vannak egy meccs elemzésekor - is néha arról értekezik, hogy X vagy Y megverte-e az "emberét".  Ezzel szemben a magyar szurkolók a cseleket (ezt a lehető legtágabban értve: egy átlépett passz is "csel", egy no-look passz is "csel" stb.), a kisakkozott helyzeteket, a kényszerítőket, és az olyan passzokat szerették, amikre senki nem számított.  Ez a látásmód alapjaiban határozta meg azt, hogy miként fejlődött az egyik és a másik ország labdarúgása.  A magyar játék egyre komplikáltabb, egyre több szellemi erőt igénylővé vált.  Ekkor alakult ki az a magyar mondás, hogy a foci észjáték.  Ész kell ahhoz, hogy az egyre bonyolultabb passz-sémákat elsajátísd és alkalmazd meccs közben, ész kell ahhoz, hogy az ellenfeledet kicselezd (megint tág értelemben), átverd vagy csak valahogyan előnyt szerezz vele szemben. 

Kialakult egy stílus.  A magyaros stílus, mely az ellenfél becsapására épített a legyűrése helyett.  Össze lehet ma is hasonlítani az angol championship meccseket egy bármilyen spanyol bajnokival.  Az intrikált passzok nem igazán tartoznak egy Stoke City repertoárjába.  És a Brittania Stadium közönsége szénné is unná magá, ha ilyen focit kellene néznie (az Arroganz Aréna közönsége sincs elragadtatva a Pep-féle játékstílustól, míg a Camp Nou mai napig erre recskázik).  A stílus kialakulása során a dolgok egymásra hatottak és egymást erősítették.  A közönség - kultúrális okból (látásmódjuk által determinálva) - egy bizonyos játékot részesített előnyben, és mivel erre volt vevő a közönség, az edzők és a játékosok (hát még az anyagilag érdekelt klubtulajdonosok!) is ebbe az irányba fejlesztették a játékukat.  Ez a stílus a 30-40-50-es években bizonyos szempontból magasabbrendűnek bizonyult a többi stílussal szemben, de magunkat áltatnánk, ha ilyen általánosító megállapítást tennénk.  Ami bizonyosan kijelenthető, hogy ha egy stílust el tudsz juttatni egy bizonyos szintre, akkor eredményes leszel.  Hiszen az angol, a német, az olasz, a brazil és a holland stílus is ért el kiemelkedő eredményeket, amikor azokat sikerült éppen a csúcsra futtatni.  Most mindegy, hogy egy korszakos zseni (Pelé), vagy egy forradalmi játékkoncepció (hollandok totális futballja a 70-es években) által, de egy csúcsra járatott stílus - akármilyen is legyen az - eredményes is lesz.

Persze nem minden futballkultúra stílus központú.  Az angoloknál, és a klasszikus német foci esetében a stílus nem kiinduló pont, hanem következmény.  Ezért félrevezető lehet az, amikor azt mondom, hogy egy stílus csúcsrajáratása.  Az angolok és németek (sokszoros BEK-győztes Liverpool vagy a Beckenbauer-féle Bayern) akkor jutottak csúcsra, amikor a játékról alkotott koncepciókat nem csak olyan játékosok valósították meg, akik erre a lehető legalkalmasabbak voltak, hanem még ráadásul a sok egymáshoz lazán kapcsolódó koncepció összeállt valami egésszé is.  Sokan lesajnálják ezeket a foci kultúrákat elméleti sekélyességükre hivatkozva, viszont ezen  koncepció alapú gondolkodás egyfajta flexibilitást is kölcsönöz nekik.  Hiszen a stílus gúsba is köt.  Determinál, meghatároz.  Ami nem fér bele a stílusba, azzal egyáltalán nem tud mit kezdeni (lásd: Ibra vs. Pep a Barcánál vagy Zselé viszonya a madridi közönséggel). 

A mi futballkultúránk kihalt.  Megölte a 30-as évek antiszemitizmusa, a 40-es évek háborúja és az 50-es évek kommunizmusa, hogy a 60-as években az edzőképzés központosítása megadja neki a kegyelemdöfést.  Durván hangzik, de az Aranycsapat egy már haldokló focikultúra utolsó nagy dobása volt.  A Holits-Bukovi-Sebes alkotta elméletek abban a csapatban egységes rendszerré formálódtak, és a játékunk elemi erővel söpörte el a pályán vagy változtatta meg a pályán kívül az elmaradottabb futballkultúrákat (köztük az angolt és a brazílt leginkább - mindegyiket másként).  Népszerű gondolat, hogy élesszük újra futballkultúránkat, és egyre több helyen lehet olvasni az erre irányuló igényt.  Azonban én óvatos duhaj vagyok.  Az egykoron volt focikultúránk az akkori kor, az akkori emberek, de leginkább az akkori gondolkodásmód terméke volt.  Ahhoz, hogy újra ugyanolyan kultúrát teremtsünk, meg kell változtatnunk a gondolkodásmódunkat alapjaiban.  Újra ugyanazt kellene látnunk ebből a játékból, amit elődeink láttak.  Ugyanúgy kellene gondolkodnunk róla, és ugyanúgy befogadó elmével, az idegen impulzusok játékról való felfogásunkba illesztésével, nem pedig másolásával kellene hozzá állnunk.

Ez szerintem lehetetlen.  A játék megváltozott (nemcsak a pályán, de azon kívül is), a kor megváltozott, az emberek és vele a gondolkodásuk is megváltozott.  Ugyanazt létrehozni nem lehet.  Ami volt, elmúlt.  De kultúrát attól még lehet és kell is teremteni!  Anélkül nincs eredményesség.  Lehet arról vitatkozni, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás (azért vált eredményessé a foci egy országban, mert kultúra van mögötte, vagy azért alakult ki a kultúra, mert eleve eredményes volt a játék), de az bizonyos, hogy mi addig nem fogunk értelmezhető sikereket elérni ma, ha nem teszünk mögé futballkultúrát.  Az afrikai országok válogatottjai, akármilyen sztárcsapatokban is játszanak a játékosaik, nem érnek el kiugró eredményeket.  Egy-egy VB-n néha elmennek a legjobb nyolcig.  Brazíliában csak Nigéria élte túl a csoportkört.  Szerintem ez azért van, mert nincs stabil labdarugó-kultúra. 

Nekünk, akik már nem egy virágzó futballkultúrába születtünk bele, most ugyanaz a feladatunk, mint elődeinknek nagyjából 100 évvel ezelőtt.  Meg kell találnunk korunk Jimmy Hoganjét, akitől elsajátíthatjuk a játékot, aki egységessé teszi a fociról alkotott képünket, és akinek a nyomán gondolkodó futballedzők új generációja kezdheti meg az új magyaros játékstílus kifejelesztését...pont mint 100 évvel ezelőtt.