Nem csak a finn-magyarról lesz itt most szó. Sőt, nem csak a válogatottunk EB selejtezős esélyeiről. De még csak nem is az U-20-as VB-n nyújtott teljesítményünkről, eredményünkről vagy a játékunkról. Erről mind szó fog esni, de megpróbálom az egészet egy gondolatiságra felfűzni: mégpedig arra, hogy talán végre valami értékelhető is történik a magyar(?) futball(?)ban. A második kérdőjel talán nem lep meg senkit, aki visszajáró vendége a Szergej Pub-nak akár itt virtuálisan, akár a barlangban. E-sunyi vitézkedése alatt végig az volt a vesszőparipám, hogy nemzetünk faszrajzolójának jottányi elképzelése sincs arról, hogy mit akar játszatni a csapatunkkal, ezért a négy évnyi regnálása alatt semmit sem fejlődött a csapat játéka. Továbbá edzőink képzése és a futballkultúra megteremtése - vagy inkább újra teremtése - iránt sem indult el semmilyen érdemleges program hála edző zsenijeink kitartó ellenállásának. Ennek feltöréséről és az első kérdőjelről fogok leginkább értekezni hajtás után.
Tehát kb. egy-másfél évvel ezelőttig futballról nem igazán lehetett beszélni kishazánkban. Klubcsapataink beárazódtak a nemzetközi kupákban, válogatottunk a Tolódó Disznó alatt még inkább visszalépett, mint előre, futball akadémiáink inkább tűntek pénznyelőnek, mint aranybányának, rendes, nemzetközi szintű játékos ki sem került közülük egy sem. Sportújságíróink valójában csupán tudósítanak, mert nem értik, amit látnak, de még ez is jobb eset, mert gyakran lemennek búlvárba. A szurkolóknak pedig halvány lila gőzük sincs, hogy mi lehet a reális elvárás aranylábúinkkal szemben. Nem eredményben! Játékban!
Szóval futballkultúránk minden eleme alapjaiban volt beteg, és sajnos még most is az. Az a naivnak tűnő kezdeményezés, melyet én is felkarolni igyekszem szűk kis körömben ezen blog által, hogy az internetes blogok és a neten publikált szakcikkek által a futballszerető szurkolókat lehetne művelni, igényességet kialakítani, kb. 5-6 évvel ezelőtt indult meg. Azt gondolom, hogy ez végül is többé-kevésbé sikerülni látszott, de a NST blogzóna bekrepálásával súlyos törés következett be. Több ezer stabil olvasó - köztük magam is - igyekezett művelődni azáltal, hogy figyelemmel kísérte néhány száz kommentelő és pár tucat blogger eszmecseréjét. Ezek nem kocsmai beszélgetések, hőbörgések voltak, hanem a TV-s szakkommentátorainkat messze meghaladó mély elemzések, beszélgetések.
Ezzel a szurkolók "képzése" beindult, és reméljük, hogy folyik tovább. Amikor a DIGI-n a PL közvetítések felvezetésekor a műsorban az előbb említett blogokról idéztek, sőt a mai napig be-behívogatnak bloggereket beszélgetni, azt reméltem, hogy a sportújságíróink is elkezdik képezni magukat. Sajnos azonban egy fecske nem csinálta nyarat. A SportTV kitartóan ellenáll, és továbbra is a szokásos lózungokat és közhelyeket nyökögő szokásos arcok kerülnek be a műsorba, akik még a kocsmai hőzöngés színvonalát sem ütik gyakran meg.
Hogy miért volna fontos, hogy a futballt effektíve nem csináló, csak bámuló emberek is konyítsanak a játékhoz? Azért, hogy egy e-sunyi ne ülhessen négy évig a kispadon. Egy igényes sportújságíró-szurkoló kettős már egy év után követelte volna e-sunyi eltakarítását, és nem nyalta volna be a „szerethető” és „fejlődünk” faszságokat. Hiszen látta volna, hogy egy év alatt sehova nem léptünk előre! Ehhez képest érkezik egy német futball kultúrában nevelkedett, tapasztalatlan, fiatal edzőpalánta, és most néz mindenki, mint jolán a metéltre, hogy pár hét alatt rendbe rakta a válogatott védekezését. Pedig ahhoz voltunk szokva, hogy „pár napos összetartások nem alkalmasak a komplexebb játékelemek elsajátítására” vagy „idő kell az építkezéshez, türelmet kérünk”.
Guardiola odaül a Bayern kispadjára júliusban, és szeptemberben már Barca-módban nyomja a csapat. De amikor 2008-ban átvette a Barcát, akkor sem kért éveket (nem is kapott volna). Döcögős kezdés után ledarálta az egész világot, és mindenki elájult a kimunkált játéktól. Van Gaal odaül a ManU kispadjára, és három hónapot ígér, mire beér a munkája (nem kéri, ígéri!). Novemberben az addig bukdácsoló ManU beindul, és karácsonyig tol egy igen impresszív sorozatot. De ami még fontosabb, megváltozik a csapat játéka! Kalocsai Géza, Bukovi Márton Guttmann Béla vagy bármelyik régi edzőzsenink egyetértettek volna van Gaallal, hogy három hónap alatt le kell tudni oktatni a fejemben vizionált játékot. Ha nem, akkor valami baj van. Ezt régi edzőink tudták.
A gond a fejekben van. Egész pontosan azzal, hogy nincs a fejekben semmi. Sem az edzőinkében, ennél fogva a játékosokéban sem, sem pedig a sportújságírókéban, ennél fogva a szurkolók is fogalmatlanok. Az edzőképzésünkről mindent elmond, hogy egy darab edzőnk nem tud nívósabb bajnokságban dolgozni. Dárdai érkezése ebből a nihilből tűnik kirángatni a magyar labdarúgást. Nem csak a válogatottat, hanem az egész magyar labdarúgást. A szokásos kifogásokat kereső, sunyi és alattomos, léhűtő és hozzá nem értő bagázs végre olyan szinten vált hiteltelenné, hogy az MLSZ is kinyitotta végre a csipáját. Bernd Storck érkezése és tevékenysége tett engem is bizakodóvá! Amikor elkezdte ezt a sok kóklert kirugdosni, edzéseket megállítani, és kiigazítani, akkor kezdett el bennem érlelődni az érzés, hogy talán most elindulhat valami.
Mi is indult el? Baromi kíváncsi voltam az U-20-as csapatra. A brazilok ellen néztem őket, és mosolyra húzódott a szám. Igen, a srácok a töredékét tudták a labdával annak, amit a brazilok. DE! Ha nem tudom, hogy az utánpótlás csapat játszik, akkor azt hittem volna elsőre, hogy a felnőtt válogatottat látom! Ez óriási előrelépés, és ez a Dárdai-Storck kettős érdeme! A fejlett futballkultúrákban a válogatottak juniortól a felnőttig egy stílust tanulnak, egy stílusban játszanak, és ez ívódik-evődik be egészen a velejükig. Valaha így volt ez nálunk is. Elképzelhetetlen lett volna, hogy a 20-30-as évek MTK-ja, vagy a 40-50-es évek Honvédja, de akármelyik csapata, ne egy stílusban játszatta volna valamennyi korosztályos csapatát.
És itt el is érkeztünk az első kérdőjelhez. Magyar? Mi magyarok baromi büszkék vagyunk a magyaros stílusunkra, mely stílus a 20-30-as években alakult ki, és olyan futballkultúra szellemi terméke volt, amelyet akkoriban nem is tudott elképzelni a világ. Az Aranycsapat már a kultúránk leszállóágában volt egy kifutott termék. Valójában a nyilas-mozgalom, a világháború és a kommunizmus gyors egymást követő eseményei rogyasztották meg futballunkat, és ’56 vitte be a KO-t. Az 50-es évektől szellemi fejlődés nem, csak hanyatlás figyelhető meg, aminek a vége az lett, hogy a 70-es, 80-as évekre kihalt a magyar stílus, elveszett a kultúra.
Sokan azt gondolják, hogy ennek a magyar stílusnak a visszaépítése lenne az egyedüli járható út, mivel amikor más futballkultúrák stílusát próbáltuk utánozni, akkor mindig kudarcot vallottunk. Annyiban igazuk van, hogy az élmezőnyt nem lehet úgy megelőzni, ha másokat követünk. De a századfordulót követően is egy bizonyos Jimmy Hogan mesélte el nekünk, hogy hogyan kell játszani ezt a kurva játékot, és aztán kezdtük el mi magunk kiegészíteni a tőle elsajátított tudást.
Merthogy ezek az emberek most fanyalognak, hogy a Dárdai-Storck tandem által oktatott futball nem magyar, hanem német. Szerintem ez rendjén is van, hogy német focit oktatnak. Először is jelenleg a német foci a legfejlettebb, mellyel csak az olyan őrült zsenik elképzelései vehetik fel a harcot, mint Jorge Sampaoli. Persze ezzel lehetne azon az alapon vitatkozni, hogy a nem éppen német focit játszó Bayern hülyére veri a bundást, de ez a felszínesség elfedi azt a tényt, hogy a töredék összegekből összerakott német csapatok, jóval gyengébb kerettel, de modernebb játékukkal hányszor szorongatták meg a bajor óriást az idén. A bajor szurkolók tépik is a hajukat (ha már Pepét nem tudják).
Másodszor szerintem mindegy, hogy mit kezdünk el oktatni, a lényeg, hogy egységesen történjék, és hogy végre befogadó, szintetizáló legyen a magyar futball gondolkodás. Ha ez meglesz, akkor a német alapokon is előbb-utóbb ki fog fejlődni valami magyaros. Lehet, hogy nem fog hasonlítani a nagy elődeink által megkreált játékra, de biztos vagyok benne, hogy karakteres, és ránk jellemző lesz.
A karakteresség megszerzésének folyamata pedig beindult. Az U-20-as és a felnőtt válogatott is nagyon stabilan, mélyen és zártan védekezik, amióta ez a két ember készíti fel őket, nagyon kevés lehetőséghez juttatva az ellenfelet. Ezt a játékot a brazilok ellen a meccs elején felváltottuk agresszív letámadásra az U-20-as VB-n, és meg is hozta a vezető gólt. A finnek ellen szintén ezt tettük az első félidőben, és csak óriási pech volt, hogy nem vezettünk a félidő közepére.
Dárdai érkezésekor tüzet oltott. Pont, mint a Hertha élén idén. Először azt tette rendbe, amivel a legnagyobb gond volt: a védekezést. Ez annyira jól sikerült, hogy az öt tétmeccsén eddig csak egy, míg az összesen hét meccsén eddig csak három gólt kapott a válogatottunk. Nem egy-két év kemény munkájával érte ezt el, hanem szinte azonnal. Persze az előre játékunk nyeklett-nyaklott. A románok ellen kétszáz passzt kíséreltünk meg, és csak kb. háromnegyede ért célt. A görögök ellen dettó. A finnek elleni hazai és a feröeri meccs picit jobban nézett ki, mert ott kétszáz fölé jutottunk.
A finnek elleni meccsre volt időnk felkészülni, és Dárdai be is mondta előre, hogy most már előre fele is látszódnia kell a fejlődésnek. Dárdai ismét nem beszélt a levegőbe (mennyire is szokatlan ez a sok lózung, fogadkozás és közhelygyűjtemény után!): a fejlődés ugrásszerű volt. A finnek ellen, idegenben a csapat 351 passzt kísérelt meg. Majdnem kétszer annyit, mint a románok ellen! De ami még inkább mutatja a fejlődést: 304 emberhez ment! Bő 10%-os fejlődés az összjátékunk pontosságában!
Meg kell hazudtolnom magam (mármint, amiket korábban hangoztattam), mert ezzel a játékkal, még ha nem is fejlődünk már tovább az év hátralévő részében, oda érhetünk az EB-re. Sőt, ha folytatjuk a fejlődést, akkor nem csak, hogy odaérünk, de még a helyünk is megérdemelt lesz. Tovább megyek, még arra is van esély, hogy ne csak a pofozógép szerepét osszák majd ránk. Persze egy komoly csapat ellen, pláne egy EB-n, ahol mindenki az életéért játszik, nincs sok esélyünk. De ha annyit elérünk, hogy kijutunk, és ott nem rak meg senki minket nagyon, miközben (és ez a legfontosabb) a csapat továbbra is a saját játékát játssza (mert ennek a csapatnak úgy néz ki, hogy lassan lesz saját játéka – még érlelődik, még alakulgat, de már látszódik, hogy mit akarnak focizni), akkor teljesen elégedettek lehetünk.
