A világ labdarúgása mindig a hatás-ellenhatás törvénye szerint fejlődött. Ha egy csapat a proaktív, labdatartásos játékkal nyűgözte le a világot (20-as években Uruguay, 50-es években Magyarország és Brazília, 70-es években Hollandia, legutóbb pedig a Barcelona), akkor arra mindig kifejlődött egy reaktív, labda nélküli játékban kiváló csapat (30-as években Olaszország, 60-as években a Grande Inter, 70-es évek végén az angol klubcsapatok ill. a 80-as évek végén AC Milan, a közel múlt Barcája ellen pedig Muringyó csapatai (Inter, Madrid, és most a Cselszkij)). Nyílván ez nem pusztán önkéntes döntés volt, hanem az éppen uralkodó csapat általi kényszer szülte megoldás - de ez most nem is fontos.
Most az a fontos, hogy megértsük, hogy az Atleti hogyan játszik, és miért játszik úgy, ahogy...
Az Atleti nem engedhetett meg magának olyan játékosokat, akik minőségben felveszik a versenyt a proaktív, labdatartásos stílus által uralt La Liga legjobb csapataival. Nekik a reaktív irányba kellett elindulniuk, és Simeone személyében megtalálták a megfelelő edzőt hozzá. Hogy a spanyol csapatok között, és egyáltalán a spanyol gondolkodásban, mennyire idegen test jelenleg az Atletico, nagyon júl mutatja Xabi Alonso azon nyilatkozata, amelyikben azt taglalja, hogy a "szerelés nem erény", hanem egy végső mentsvár arra az esetre, ha valamit elbasztál.
Az Atleticonál nem így gondolkodnak. Ha megnézzük a szerelési statokat, akkor azt látjuk, hogy a matracos brigád hülyére veri az egész bohócligát. Cserébe labdabirtoklásban a 50% alatt végeztek az összes bajnoki meccs átlagát nézve, passz-százalékban meg csak a középmezőnyben. Más bajnokságok legjobban szerelő csapatai tipikusan a középmezőny aljából kerülnek ki. Emellett megemlítendő, hogy a legkevesebb lövés érte az Atleti kapuját, azaz az ellenfél nem tudja lehetőségekre váltani a labdabirtoklásban mutatkozó fölényét.
"Az Atletico pont úgy játszik, ahogy anno Simeone: kökemény, fejben összeszedett és taktikailag tökéletes." - ezt Ancelotti nyilatkozta ősszel.
A csapat szerkezetére vonatkozó vezérelv: a csapat mindig kompakt. Egyrészt a csapatrészek nagyon közel zárnak egymáshoz (a kp a védelemhez és a csatárok a kp-hoz), ezzel elveszik a levegőt az olyan játékosok elől, akik a védelem és a középpálya közötti "zsebben" szeretik megkapni a labdát, hogy aztán rágyorsíthassanak a védelemre: pl. Messi, Zselé, Béla, Iniesta. Másrészt az egyes csapatrészek játékosai is közel helyezkednek egymáshoz: ha a balszélen folyik a játék, a túloldali szélső védő simán bejön egészen a pálya tengelyéig vagy még tovább. Magyarul a pálya egyik oldalán helyezkedik akár mind a négy védő. Ezzel az olyan játékosok előtt zárják a réseket, akik mélységből érkezve törnek előre a mélységi indításokra: pl. Fabregas, Özil vagy bármelyik modern szélsőhátvéd. Ennek hátránya, hogy a csapat csak relatíve kis területet felügyel (ugyebár, ha nem a labdát tartod ellenőrzés alatt, akkor a területet kell). Ha pedig erről a területről gyorsan ki tudja az ellenfél játszani a labdát, akkor óriási szabad területeket talál. Ezt az Atletico bámulatosan fegyelmezett, rendezett és kurva gyorsan végrehajtott tolódással (Pinyő után szabadon:)) ellensúlyozza. Azaz mire átér a labda a túloldalra, addigra a madridi falanx is ott van.
Emellett a játéktervük is kiváló:
1) A labdás játékosra mindig ketten figyelnek: egy megtámadja, egy biztosít mögötte.
2) Variálják, hogy mélyen leparkolják a buszt és ilyenkor a két támadó is a középpályára jön vissza, hogy a védelemből ne legyen hova előredolgozni a labdát az ellenfélnek (ezzel a mélységi indításoknak is lőttek, de lehet távolról lövöldözni, illetve nyugodtan labdát járatni), vagy kintebb jönnek és agresszívan letámadnak, amivel eléggé zavarba tudták hozni még a Real védelmét és mélységi irányítóit is (labdajáratást megakadályozzák, viszont szélen és a mélységi felpasszokra sebezhetőbb lesz a csapat). A variálás miatt az ellenfelük nem tud adaptálódni oly könnyedén.
3) A legtöbbször a saját térfelükön szereznek labdát, és onnan igyekeznek két-három passzból felérni a 16os elé. Erre Diego Costa kiváló, mert erőből átmegy mindenen, ami puhább egy betonfalnál. De pl. Arda Turannak is fekszik ez a játék, mert valszeg három tüdővel született, és Simeone még implantált neki kettőt.
4) Labda nélkül a szélső középpályások is a pálya közepe felé zárnak, hogy telepakolják agresszív, vicsorgó orkokkal azt a helyet, ahol a hobbitok és a tündék akarnának labdázgatni.
Azt biztosan le lehet szögezni, hogy akár felépül Costa és Turan a döntőre, akár nem, ezt az Atletit legyőzni nagyon nehéz lesz. A Real nem fogja tudni ellenük használni leggyilkosabb fegyverét: a kontrát, mivel az Atleti nem jön zavarba, ha rá kell seggelni a saját 16-osára. A széleken lehet megpróbálni megbontani a védelmüket, egy gyors oldaváltást követően, de itt is inkább akkor lehet sikerre számítani, ha valamelyik egyén a rendszerben elbaltázza a helyezkedést. Az átlövésekkel muszáj ellenük próbálkozni, hogy ne tömörüljenek annyira, hanem érezzék a kényszert, hogy ki kell lépegetni.
Ugyanakkor viszont a Real védelmét képesek megviccelni egy-egy gyors akcióval. Pepét, Ramos és Csabi Apót meglepően könnyen tudták zavarba hozni agresszív letámadással a bajnokin is. Kérdéses viszont, hogy Simeone mikor és mennyire gyakran nyúl ehhez az igen fárasztó fegyverhez az idény utolsó meccsén, amikor már több, mint 50 meccs van a játékosok lábában, és ha nem épülnek fel a sérültek, akkor rövidnek bizonyulhat a pad (és még akár hosszabbításra is számítani kell).
