A Dél-Amerikai Bajnokok Bajnoksága, a Libertadores kupa elődje, 1948-ban indult útjára, és rögtön megmozgatta Jacques Ferran fantáziáját.  Ferran a L'Equipe újságírója volt ekkor, és éppen Chilében tartózkodott, hogy a tornáról riportoljon.  Franciaországba hazatérve telebeszélte a szerkesztője, Gabriel Hanot fejét, és ketten együtt kezdtek el lobbizni azért, hogy Európában is legyen egy torna, ahol az európai bajnokságok bajnokai mérhetik össze erejüket.  Az UEFA nem kapkodta el, és bár az angolok fenhéjázó felsőbrendűségi komplexusuktól fűtött daccal álltak ellen ennek a kezdeményezésnek (is), végül 1955 márciusában eldőlt, hogy következő idénytől elindul a BEK.  Ebben az írásban két olyan csapatról lesz szó, amelyeknek történetét aranybetűvel illene szedni az UEFA történelemkönyveiben, és amelyek véletlenül pont most szombaton fognak egymásnak esni.  Foglalkozzunk tehát most picit az 50-60-as évek Real Madridjával, és a 70-80-as évek Liverpooljával!

1960 - Hampden Park

1981 - Parc des Princes

Real Madrid

1956-ban még egy picit egyszerűbb volt a BEK lebonyolítása, mint ma.  Nem volt csoportkör, hanem kb. mint a teniszben, összesorsolták a csapatokat, és egyből az egyenes kieséses szakasszal indítottak.  A Real Madrid, mint 1955 spanyol bajnoka indult a BEK-ben, és az első körös sima győzelem után (Servette 2:0 és 5:0), rögtön a negyeddöntő következett.  Ezután három szűk győzelem (a negyeddöntőben pl. a Partizan 3:0-ra mosta le őket Belgrádban - oké, egy 4:0-ás madridi első mecccs után) indította el a Real Madridot egy olyan sorozaton, amihez fogható még sosem volt a labdarúgás történetében: 1956 és 1966 közötti 11 döntőből a Real nyolcon részt vett, és hatot meg is nyert!  Az első döntő volt talán a legszűkebb a Madridnak, mivel a Reims mindig előnyt szerzett, hiába egyenlített a Real többször is. Csak a 79. percben Rial góljával szerezték meg először a vezetést, és aztán már nem is engedték azt ki a kezükből (4:3 lett a vége).  Az AC Milan elleni döntő 1958-ban szintén szoros volt, Gento csak a hosszabbításban lőtte meg a győztes gólt, és úgy nyert a Madrid 3:2-re, hogy kétszer is a Milan vezetett.

Az első BEK-győzelem után

A Realt 56 és 66 között mindössze három edző irányította, és a játékosállomány 56 és 64 között csak nagyon lassan, fokozatosan változott, miközben a Di Stefano, Gento, Santamaria gerinc maradt.  Ez a fajta állandóság nagy erénye volt az akkori Realnak.  Miguel Munoz, aki 1960-tól vette át végleg a Realt, és aki csapatkapitányként két BEK-et is nyert 56-ban és 57-ben, valamint aki a Real legeslegelső BEK gólját szerezte, a 62-es, de különösen a 64-es bukta után (1:3-ra bukták a döntőt az Inter ellen) teljesen új csapatot kellett, hogy építsen (csak Gento, Zoco, Pachín és Amancio maradtak a 66-os döntőre), mivel a 35 éves Santamariara, a 37 éves Puskásra, és a 38 éves Di Stefanora ekkor már nem lehetett csapatot építeni.  Bár azért Helenio Herrera Grande Interjétől talán nem szégyen kikapni egy BEK-döntőben, pláne ennyi idősen; azt mindenesetre sokan tartották szimbolikus jelentőségűnek, amikor a 62-es döntő után a mesterhármast rúgó Puskás Eusébiónak felajánlotta a mezét (5:3-ra nyert a Benfica). 

1960 után egy korszak véget ért, mégha 4 évbe is telt a Realnak, hogy ebbe beletörődjön. 61-ben a három magyarral felálló Barca (Kubala, Czibor, Kocsis - utóbbi kettő gólt is lőtt a Benfica ellen később elbukott döntőben, aminek a padján a szintén magyar Guttman Béla dirigált) az első körben szűken kiütötte őket. 62-ben a Benfica új regnáló királyként verte őket simán. 63-ban már a selejtezőkben kiütötte őket az Anderlecht. 64-ben még összejött a döntő a valaha jobb napokat látott csapatnak, de a Grande Inter ekkor már modernebb futballt játszott. 1965-ben már Di Stefano nélkül, de még Puskással estek ki nagyon simán a Benfica ellen a negyeddöntőben (6:3). 1966-ban viszont már egy másik Real ült fel újra a trónra, ezúttal a Partizant megverve (ezzel Gento mindmáig az egyetlen hatszoros BEK-győztes), amiben az a Velibor Vasovic játszotta a középhátvédet, aki 1969-ben már az Ajax színeiben bukta el a BEK-döntőt (a Trapattonival és a Gianni Rivérával felálló AC Milan ellen), hogy aztán két évre rá végre eljusson a csúcsra - mindezt asztmásan.

Az 56-os döntőben a Stade de Reimsben játszott egy bizonyos Raymond Kopa, akinek irányítói képessége és játékintelligenciája rögtön feltűnt a Real vezetői számára, és nyomban le is igazolták, így a következő három BEK-et már a Real színeiben nyerte meg, de aztán megint visszatért a Reimshez.  A Real Di Stefanoval a középcsatár posztján, Gentoval a szélen, Kopával a csatársor mögött, Zarragával a középpályán (az úriember szintén ötszörös BEK-győztes, mint Di Stefano!), és Santamariával a védelemben olyan minőséget képviselt, amivel az ellenfelek nem igazán tudtak mit kezdeni.  57-től 60-ig, a négy BEK idényben összesen mindössze négyszer kaptak ki (pl. 58-ban a Vasastól 2:0-ra, miután az első meccset lezúzták 4:0-ra). Az 1960-as idény meg talán minden idők legsimább menetelése volt immáron Kopa nélkül, de már Puskással a fedélzeten.  Mindössze egy botlással a Nice ellen, de a többi meccset legalább két gólos különbséggel nyerve, 31 gólt rúgva (7 meccsen!), a döntőben pedig rekordokat döntögető győzelemmel.

 Az Eintracht Frankfurt elkalapálása után 1960-ban

 A harmincas és ötvenes évek futballja volt talán a labdarúgás legromantikusabb korszaka, amikor az egyén ügyessége a leginkább dominálhatott a pályán.  A BEK ekkor indulva nem is lehetett másé, mint azé a csapaté, amelyik a legtöbb egyéniséget, avagy egyéni minőséget tudta a pályára tenni.  A Real ekkor még mai szemmel szélsőségesen képviselte az egyénbe vetett hitet.  Nincs szükség kidolgozott sémákra, felesleges a zseniket bekorlátozni, mert majd úgyis megoldják.  Ez a filozófia, ha nem is ilyen szélsőséges megnyilvánulásban, máig áthatja a Real Madridot.  Ez nem értékítélet akar lenni a részemről, hanem ténymegállapítás.  A jelenlegi Real szintén ezen filozófia mentén az egyén és a csapat között egyensúlyoz, és azért ennyire, már-már a híres elődökhöz mérhetően, sikeres már 2011 óta (de pláne 2014 óta), mert a balanszot jól találták el.

Nem véletlen, hogy a Real csillaga akkor kezdett leáldozni, amikor a 60-as évek elején a romantikát a pragmatizmus váltotta fel.  A Benfica Guttman és Eusebio zsenijének köszönhetően még próbálta tartani a romantikát, de végül a pragmatizmus őket is bedarálta.  Az egyént legyőzte a rendszer, jött az Inter, a Milan, az Ajax és a Bayern, majd végül a Liverpool.  A Real ezért pedig hosszú időre szabadságra engedte a füles kupát.

Liverpool

A Liverpool történetét 1959. december 14-én kell kezdenünk annak érdekében, hogy megérthessük, miként nyerte meg ez a csapat 8 év alatt négyszer a BEK-et 77 és 85 között (5 alkalommal is döntőbe jutva).  Bill Shankly ezen a napon érkezett meg edzőnek az öt éve a másodosztályban tengődő csapathoz.  Az új edző egy ma már kevésbé gyakorolt módszert alkalmazott a dolgok gatyába rázása érdekében: nem az addigi szakmai stábot rúgta ki, hanem először is a klubvezetéssel veszekedett, hogy a pályát tegyék rendbe, és az edzéshez biztosítsák a minimális feltételeket; másodsorban pedig kipenderített 24 játékost a keretből egy éven belül.

Történelme legmélyebb pontján lévő Liverpool felemelkedését hat embernek köszönheti: Bill Shankly a menedzser, aki kiváló érzékkel tartotta meg Bob Paisleyt, Joe Fagant és Reuben Bennettet a korábbi stábból, és akikkel rögtön az elején szövetséget kötött.  Ez a négy ember alapította meg Ronnie Morannal és Tom Saundersszel a "Boot Room"-ot, ami tulajdonképpen a szertár volt a stadionban, és ahol kötetlen eszmecserét folytattak a játékról, edzésről és bármiről, ami a csapat sikerének szolgálatába állhat.  Ami a 20-30-as évek dunamenti iskolájának a kávéház volt, az volt a Mersey partján a Boot Room, ami évek, évtizedek alatt olyan szellemi tőkét és know-how-t gyűjtött magába, olyan feljegyzések lelőhelyévé vált, hogy a későbbi menedzserek követték a hagyományt egészen, míg Sounness 1993-ban sajtó konferencia helyszínné nem alakította...Mióta is nem nyert bajnokságot a Pudli??

Mielőtt a Boot Room beröffent volna, Shankly már megindította a maga kis reformjait, ami két ponton fogható meg leginkább.  Egyfelől alapvetővé vált, hogy az edzések főleg labdával történnek.  Megszüntette az addigi uralkodó módszernek számító végeláthatatlan maratoni futkorászásokat, amiket a korábbi edzők vezettek, és arra helyezte a hangsúlyt, hogy a játékosai a labdával kerüljenek szoros barátságba.  Másfelől pedig megvalósította hitvallását, a pass and move-ot, ami mondjuk csak az addigi angol kick and rush szemszögéből tűnik elsőre forradalmi elképzelésnek, de a lényeg az, hogy működött Angliában.  De nem utolsó sorban az is kellett, hogy a 24 kipakolt játékos helyére jó szemmel nézett utódokat, és nem átallott akár a klubvezetéssel is összeveszni, ha azok sokallták a pénzt egy-egy igazolásra. 

A projekt nem indult döccenőmentesen, de az 1961-62-es szezonban végre sikerült a feljutás az első osztályba, és egyből sikerült is megragadni a középmezőnyben a rákövetkező idényben. A projekt innentől kezdve olyannyira beindult, hogy 64-ben bajnokok lettek, 65-ben a BEK elődöntőjében pedig a Grande Inter csak vért izzadva, és nem kevés bírói segítséggel tudott továbbjutni Milánóban az Anfielden begyűjtött méretes saller után.  1966-ban a Liverpool ismét bajnok lett, és a KEK döntőben kaptak ki a Dortmundtól 2:1-re hosszabbítás után.  A Liverpool Shankly alatt vált kupacsapattá, az "idegenben jó az iksz, otthon meg nyerünk" recept szerint, de a bajnokságban is folyamatosan a bajnoki címért harcoltak, 1973-ban pedig megnyerték az UEFA kupát.

Az újabb adag reform egy vereséget követően indult útjának.  1973-ban a Crvena Zvezda a BEK negyeddöntőjében oda-vissza elverte a Liverpoolt, és másnap az Anfield szertárában gyűltek össze a fentebb megnevezett úriemberek, hogy elindítsák azt a stílusváltást, amelynek köszönhetően a következő 10-12 évben az angol csapatok dominálták a nemzetközi klubfocit.  A kiinduló kérdés pedig az volt, hogy miért nem megy Európában az, ami kiválóan működik a zátonyon?  A válasz pedig a pass and move továbbfejlesztése volt: hátulról kell megkezdeni az építkezést, és hatékonyan kell tudni átmenni védekezésből támadásba (Klopp-féle transition play ugye ismerős?).  Ennek folyománya lett néhány kihalásra ítélt középső védő lekukázása (pl. Larry Lloydé, aki aztán a Nottinghammel kétszeres BEK-győztes lett - szemét dolog a karma...), és pár középpályás hátravezénylése a helyükre (pl. Phil Thompson, aki erősen kivette a részét a Liverpool későbbi BEK meneteléseiből).  A türelmes európai játékot kombinálták az angolok kollektív erőfeszítésre építő stílusával, majd megfűszerezték az Ajax és a szovjet csapatok által ekkoriban divatossá tett letámadással, és bumm, így lett a megállíthatatlan Liverpool!

A szeánszokra aztán egyre többen csatlakoztak, ahol teljesen nyílt beszélgetést folytattak.  Ilyen volt pl. a csapat korábbi fizoterapeutája, mostanra már pályaedzője, Bob Paisley is.  Néha az ellenfelek menedzsereit, klubelnökeit is meghívták ezekre a meccs utáni beszélgetésekre.  A legenda szerint egyszer Elton Johnt is meghívták egy ilyen megbeszélésre, aki ekkoriban a Watford elnöke volt az énekesi karrierje mellett, és amikor a "mit iszik" kérdésre válaszul koktélt merészelt kérni, szó nélkül a kezébe nyomtak egy üveg sört.  A Boot Room idővel egyfajta archívuma lett a Liverpool iskolának, mivel gondosan megőrizték a beszélgetésekről készült feljegyzéseket, amelyek magukban hordozták a liverpooli stílust és filozófiát. 

Shankly nem volt nagy taktikus, ő a szervezéshez és a motiváláshoz értett inkább, a taktikát Bob Paisleyre bízta, így amikor Shankly 1974-ben visszavonult, Paisley volt a természetes választás a helyére.  Paisley tovább finomította a receptet, és a Liverpool védjegyévé vált a türelmes passzjáték.  Amikor 1977-ben bejutottak a BEK-döntőbe egy világ- és európa-bajnokokkal telepakolt Gladbach várta őket (pl. Berti Vogts vagy Jupp Heynckes).  Ennek ellenére viszonylag simán, 3:1-re hozták a meccset.  78-ban Alan Hansennel és Graeme Souness-szel megerősödve a Kű Lajossal felálló Club Brugge sem jelentett akadályt (meg úgy általában senki abban az idényben: az elődöntőben az egy évvel azelőtti döntős Gladbachot picsázták ki 4:2-re).  Az 1978-79-es idényben az első fordulóban Brian Clough Nottingham Forrestje érkezett, amelyik kottára ugyanezt a focit nyomta, de a Liverpool húzta a rövidebbet.  A Nottingham rákövetkező évben megvédte a címét, és ezzel az egyetlen olyan csapat lett, amelyik többször nyert BEK-et, mint bajnokságot.  1981 hozta el Paisley utolsó BEK trófeáját a Real Madrid ellen, mert utána lemondott, és a Boot Room következő rangidőse, Joe Fagan követte. 

Fagan folytatta a stílus csiszolását, és a játékosállomány karbantartását.  A következő két évben az Aston Villa tolta az angol szekeret a BEK-ben (az egyiket meg is nyerte), de 1984-ben a Liverpool visszatért és a legimpresszívebb sorozatát mutatta be: mindössze két gólt kapva, de 15-öt lőve, egyetlen döntetlennel jutottak be a döntőbe, ahol ezen előzményeket ismerve csak azért nem számított a Pool a toronymagas esélyesnek, mert az AS Roma világbajnokokkal és pár brazillal állt fel.  A döntőt végül büntetőpárbajban nyerte a Liverpool.  1985-ben címvédésre készült a Pool a Juve ellen, és a Pool ekkorra már olyan bitang erős volt, hogy a Juve Platinivel, Scireával, Boniekkel és Rossival (figyelem: két aranylabdás is volt náluk!) a soraiban sem számított egyértelmű favoritnak.  Mindezt úgy, hogy a Ian Rush és Kenny Dalglishon kívül talán csak Alan Hansen volt igazán nagy név a csapatban.  Aztán a Heysel katasztrófa elintézte azt a döntőt, és az angol klubfocit is, mivel öt évre kitiltották őket Európából.

A Liverpoolnál mindig minden a csapatról szól, a rendszerről, amelyet a játékosok töltenek meg ugyan tartalommal, de sosem a rendszer van az egyénért, hanem az egyén van a rendszerért.  Ha innen nézzük, akkor a Real Madrid a Liverpool antitézise...és ettől lesz olyan pokolian jó az idei döntő!