Az a játékstílus, amelyet népiesen szólva angolnak nevezünk, és amelynek csecsbimbóin Roy Hodgson felnőtt, nagyjából a hatvanas években kezdett kialakulni, és a hetvenes-nyolcvanas években hágott tetőfokára. Ez az a játékstílus, amelytől a VB-n Hodgson megpróbált elszakadni (azonban csak odáig jutott, hogy másfajta játékosokat játszatott egy új szerkezetben - de ezzel csak tovább gyengítette magukat), és amelyet Costa Rica nagy sikerrel alkalmaz. De miről is szól ez a stílus? Utunkat messziről indítjuk, hogy megérthessük milyen elvi alapokon nyugszik az "angol-stílus", de majd igyekszem rövidre fogni.
Herbert Chapman, az Arsenal mestere, a két világháború között azzal lepte meg a bajnokság többi résztvevőjét, hogy csapatát mélyen a saját kapuja elé parancsolta, és labdaszerzést követően a lehető leggyorsabb támadásépítésre sarkallta. Amellett, hogy megszületett a kontrajáték, Chapman elvetette magvait a direkt focinak is.
Stan Cullis, aki az ötvenes években annak a Wolverhampton Wanderers edzője volt, amelyik 58-ban és 59-ben is megnyerte az angol bajnokságot, de a BEK-ben sosem zavart sok vizet, azt vallotta, hogy a gólszerzési lehetőségek száma egyenesen arányos a kapu előtt töltött idővel. Azaz a támadásokat minél gyorsabban kell felépíteni, minél előbb a kapu elé kell érni, mert annál több időt lehet az ellenfél kapuja előtt tölteni.
Charles Reep, aki a futball statisztikai megközelítésének úttörője, 1950-ben kezdte el vizsgálni az angol bajnoki meccseket, később pedig már mindenféle meccseket. A statisztikái azt mutatták, hogy a gólokat csak 5 százalékban előzi meg négy vagy annál több passz, és csak 1 százalékban hat vagy annál több. Reep arra a következtetésre jutott, hogy a passzok hosszú láncolata kontraproduktív.
A nyolcvanas években aztán Charles Hughes, aki az FA-nál töltött be mindenféle tisztségeket, és aki nagy aharagban volt Reeppel annak ellenére, hogy ugyanúgy gondolkodtak a fociról, a "Nyerő formula" című könyvében (a cím is nagyon jellemző az angolokra: amióta kitalálták a játékot, azóta azt kutatják, hogy hogyan "kell" játszani a focit; és ezért állandó homályban vannak, mert hiszen soha sincs egy "legjobb mód", amit ha elsajátítasz, akkor mindig nyersz...), már kifejezetten a labdabirtoklás ellen érvelt, és módfelett kétségbe vonható következtetéseket vezetett elő. Ezek pedig dióhéjban a következők: a pálya minél magasabb pontján kell labdát szerezni, a lehető legkevesebb passzból kell támadást építeni, és minden lövőhelyzetből lőni kell.
Hodgson Angliája bekrepál
Az "angol-stílus" is tovább bontható "kick-and-rush", "pass-and-move" vagy "push-and-run" etc. felfogásokra, de a lényeg mindig az, hogy labdaszerzést követően azonnal az ellenfél kapuja felé indul meg a csapat. Ezt az angolok az idei VB-n is hozták. Csak hát a játékosok nem ebben voltak a legjobbak. Máris kifejtem.
Hodgsonnak ehhez a fakocka egyszerűségű játékhoz elől gyors, mozgékony, fizikálisan minden szempontból kifogástalan játékosokra van szüksége. Ennek megfelelően sejthetjük, hogy mit látott Roy papa Welbeckben, Sturridge-ben, Sterlingben vagy éppen Oxlade-Chamberlainben. Csak hát ezek a játékosok - amellett, hogy fizikálisan tényleg megfelelnek a kívánalmaknak - ennél jóval többre is képesek. Welbeck a ManU-ban a helyezkedésével, Sterling pedig az összjátékával szerzett érdemeket. Roy papa ezekre a dolgokra csont nélkül legyintett egyet.
A játék még megköveteli azt is, hogy legyen hátul olyan ember, aki indítani tudja a droidokat elől. Gerrard lett (volna) a kiválasztott, aki mellett Henderson is hasonló feladatokkal lett (volna) ellátva, de neki még tizenhatostól tizenhatosig is robotolnia kellett (volna). A hiba az elgondolásban ott volt, hogy nem ők szerezték meg az ellenféltől a labdákat, hanem a védelem. Cahill és Jagielka viszont a klasszikus lépegető exkavátor védők, akiknél zokog a labda, tehát először oda kell adniuk Gerrardnak a labdát, aki majd harminc-negyven méteres indításokkal futtatja a droidokat. Csakhogy gyakran el sem jutott hozzá a labda a védelemből, vagy ha igen, akkor már lezárták őt az ellenfél középpályásai. Vagy ha mégsem, akkor meg pontatlan volt a labda. Roy papánál szóba sem került a türelmes passzjátékáról híres Carrick (aki Anglia - vagy szarkasztikusabban a szegény ember - Busquets-e), vagy háromszögelésekben otthonosan mozgó Wilshere vagy Cleverley. Rooneyval sem igazán tudott mit kezdeni - ezt jelzi, hogy mai napig nem találta meg a helyét a csapatban - így az ő képességei is kihasználatlanul maradtak.
Már a csapat szerkezete - 4-2-3-1 - is hülyeség volt az elképzelt stílus fényében, hiszen ez a szerkezet a labdatartásos focira lett kitalálva! Az oldalról és a szélső hátvédektől jövő beívelések csak akkor lehetnek veszélyesek, ha elegendő számú támadó van a 16-oson belül. És az sem hátrány, ha a támadók tudnak valamit kezdeni a beívelt labdákkal. Esküszöm, hogy Carollal és Crouchcsal többre ment volna az angol csapat, mint Sturridge-dzsal!
Costa Rica prosperál
Ezzel szemben Costa Rica ugyanezen az elvi alapon szénné gyalázta az olyan büszke futballkultúrákat, mint Uruguay vagy Olaszország. A különbség nem sok, de annál jelentősebb. Egyrészt az 5-4-1-es hadrend eléggé off-stream ahhoz, hogy a mai csapatoknak gondot jelentsen az ellene való támadásépítés. Másrészt a hatékony letámadás lehetővé tette, hogy Costa Rica viszonylag magasan szerzett labdákból építsen két-három passzos támadást. Harmadrészt ügyesen variálták a beíveléseket a mélységi beindulásokkal, amikben a két szélső középpályás és a két szélső hátvéd jutott kulcsszerephez. Negyedrészt a costa-ricai hátvédek nem teljesen buták a labdával, ezért ők is képesek az indításokra. Ötödrészt a játékosaik szemmel láthatóan ehhez a játékhoz vannak szokva, erre alkalmasak (többre sem), de erre nagyon.
