Egy kicsit megcsúsztam a vérnyúl miatt ezzel a bejegyzéssel, de remélem nem hittétek (mind a hat olvasóm), hogy a válogatott meccseket nem követem kiemelt figyelemmel.  Falábúink mellett még megnéztem (volna sokkal több meccset, mint amennyit az impotens sportcsatornáink közvetítettek, de így is láttam) a német-angol derbit, az osztrákok játékát is probáltam figyelni (róluk majd egy külön posztban), és a spanyol-olasz meccsnek is igyekeztem utánajárni.  De nem akarok magyarázkodni, hogy miért késett ennyit ez a bejegyzés, a lényeg, hogy itt van, és hogy hajtás után - mint egy harcias sebész - bele is vágok!  Még előbb viszont annyit, hogy utóbeharangozót írtam a címben, mert szeretném azt is leírni, hogy mi mindent vártam a meccs előtt.  Ezt fogom majd ütköztetni néha a meccs közben tapasztaltakkal,  de lesznek ez ügyben egyéb gondolatok is. 

A meccs előtti egy-két hétben nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy itt jobb eredményt érünk el egy szűk, ámde sima vereségnél.  Aztán jöttek sorban a hírek egymás után a sérülésekről, és a meccs napján már szinte az is kétségesnek tűnt, hogy a horvátok egyáltalán ki tudnak-e állni ellenünk.  Persze előzetes elvárásaim során nem arra helyeztem a hangsúlyt, hogy milyen eredményt érünk el egy felkészülési mérkőzésen.  Valójában a mostani írásom lényegi tartalma semmivel sem lenne más, ha véletlenül nyerünk, vagy papírforma szerint kikapunk.  A horvátok erősebbek nálunk, jobb játékosaik vannak, tétmeccsen tízből hétszer kikapnánk tőlük.  Ennyi.  Az igazán fontos számomra inkább az volt, hogy lássam a fejlődést a játékunk minőségében.  Hogy látszódjon miképpen szeretnénk megszerezni a labdát, és látszódjon, miképpen szeretnénk azt a horvát kapu elé juttatni.  Hogy legyen a csapatnak egy terve a meccsre, és ezért akkor se szarja össze magát, ha hátrányba kerül, mert a tervbe tudnak kapaszkodni, és mindenki annak végrehajtásával foglalkozik kritikus helyzetben is ahelyett, hogy fejetlen csirkeként rohangálnának fel-alá.

A meccs után összességében elégedetten álltam fel a fotelből.  Persze Cserpákék eléggé belefostak a második félidőbe, de valójában az első félidőben is többé-kevésbé kontroll alatt tartottuk őket.  Sok helyzetük nem volt akkor sem, tulajdonképpen találták a gólt, de a második félidőben nagyon impresszív volt, ahogyan nem engedtük kibontakozni őket.  Ehhez kellett kettő csere is a szünetben.  Nagy Ádám nagy kedvencem, szívemnek szottya, de nagyon nem tudott hatást kifejteni, cseréje abszolút indokolt volt.  Intő jel számunkra, hogy Mandzukic tulajdonképpen szimplán azzal lenullázta őt, hogy hol mellette lófrált, hol a felé vezető passzsávot zárta el.  A horvátok nagyon jól elemezték a korábbi meccseinket, tökéletesen látták, hogy a labdakihozatalaink kulcsa a zsenge mélységi irányítónk.  A srácnak meg kell tanulnia nyomás alatt is játszani, mert aligha várhajtuk, hogy Sigthórsson vagy Janko hagyja majd érvényesülni az EB-n.  A másik a tökéletesen láthatatlan Priskin helyére beálló Szalai.  Ezer éve hajtogatom már, hogy Szalai előnye a többi csatárunkkal szemben a területek érzése, a labda nélküli mozgások, ezekkel területek nyitása a társaknak, és a védőkkel való párharcban is ő tűnik a leghatékonyabbnak.  Priskin technikásabb nála? Persze. Bőde erősebb nála? Naná.  Nikolics gyorsabb nála?  Természetesen.  Sőt, ők rendszeresen játszanak klubjaikban, míg Szalai többnyire a padot melegítette mostanában.  Mégis ő a legpotensebb csatár ebben a magyar válogatottban, mert érzi/érti, hogy mikor merre kell mozognia.  A második félidőben az ő (és Nikolics) játéka tette lehetővé, hogy feljebb léphessen a magyar csapat, és már a horvát térfélen megkísérelhessen labdát szerezni.

A magyar csapat labdanélküli játéka sokat fejlődött Pinyő óta.  Dárdai passzívabban védekezett.  Storck belevitt egy kis bugit, és a presszing is a repertoár része már.  A védőiket keményen letámadtuk, de ha sikerült a középpályára felmunkálkodniuk a labdát, akkor fegyelmezetten visszazártunk.  Ezt a horvátok ellen a második félidőben olyan jól toltuk, hogy szinte át sem tudták lépni a félpályát.  Persze a horvátok picit több hajtással rámutathattak volna a gyenge pontunkra is: ha átjátszák a presszinget, a magasan helyezkedő védőink nem biztos, hogy állják a versenyfutást.  Továbbá Dzsudzsák még csak-csak, de Némó már alig-alig zárt vissza megfelelően, így a széleink eléggé kiszolgáltatottak voltak.  Ami még vállalható lenne, ha cserébe betonbiztos lenne a pálya közepe, és a védőink a légtér urai lennének a kapu előtt, de hát nem igazán ez a helyzet.  Így egy jobban hajtó csapat (pl. majd az osztrák) a széleken könnyen megbonthatja a védelmünket, a szélről belőtt labdákkal meg lutri, hogy miképpen fogunk boldogulni.

Kellemes látvány volt a pályán Kleini is.  Technikás, erős, agresszív, és ez a presszingelő stílus fekszik is neki.  Ehhez jön még az, hogy mindkét lábával életerős löketeket tud elengedni.  Most a csatár mögött játszott, de az ő interpretációja a tizes posztról inkább egy brusztolós csapathoz illik, mint egy művészihez.  Értsd: nem egy Özil tipusú játékos, hanem inkább amolyan előretolt romboló, mint Montolivo volt a legutóbbi  EB-n vagy Vidal a VB-n.  Az ellenfél mélységi iráányítójának az életét megkeseríti, de nem tőle fogjuk látni a csodát a pályán.  Persze, ha jól meg van szervezve az összjáték, akkor nem is elengedhetetlen egy Riquelme vagy Zidane tipusú játékos a tizes szerepében, de ott még nem tartunk.  Úgy vélem, hosszabb távon el kell gondolkodni a nyolcas szerepkörön (pl. mint Gündogan vagy Svejni), de ebben a csapatban az a szerep Geráé.  Elek és Nagy Ádi meg a hatoson osztozkodik.

Ezzel el is jutottunk a negatívumhoz: a passzjátékunkhoz.  Fájdalmas volt látni, hogy a meglepően könnyedén megszerzett  labdákkal mennyire nem tudunk mit kezdeni!  Illetőleg az elképzelés csírája ott volt valahol, de a technikai hibák tömkelege lehetetlenné tette, hogy az megmutatkozhassék.  Az ítéletet súlyosítja, hogy a horvátok nem is raktak ránk olyan baromi nagy nyomást.  Különösen a második félidőben csavarták le a letámadást.  Ilyen könnyített pálya nem vár ránk az EB-n.  A masszívan presszingelő és gegenpresszingelő osztrákok ellen különösen nehéz lesz bármit csinálnunk ennyire silány passzjátékkal.  Remélem tényleg csak a technikai hibák okozták ezt a borzalmat, mert azt még gyakorlással lehet javítani (persze a játékosok ügyesebbekké nem tehetők).  Ha viszont az elképzelés hiányzik, akkor nagy a baj, és egyhamar nem is javítható.  Utóbbira egy jel is utalt sajnos: Bogdán minden hátra adott labdát picsán rúgott még akkor is, amikor a védők passzra helyezkedtek.  Egy kultúrált focit játszó csapat kapusa sem rúgdalja el a vakvilágba a labdát (persze a Championship kivétel).  Szmöre labdáira még csak az sem lehet magyarázat, hogy megpróbálta Szalai fejét eltalálni, mert emlékeim szerint egy picsánrúgott labdája sem ment Szalai felé.

A konkúzió az, hogy labda nélkül már elég jók vagyunk.  A védekezésben észrevehető volt a tervszerűség, magyarán látszódott, hogyan akarjuk megszerezni a labdát.  A probléma akkor kezdődik, amikor nálunk a labda, mert sem a széleken, sem a pálya közepén nem igazán látszik, hogy miképpen leszünk képesek feltörni az ellenfél védelmét.  A szélsőhátvédeink támadójátéka gyenge (Fiola még csak-csak, de Korhut nem sok veszélyt jelentett - talán majd Kádár), szélsőink viszont nem zárnak vissza rendesen segíteni nekik, ezért még annyit sem tudnak tenni előrefele, amennyire szerény képességeikből tellene.  Passzjátékunk továbbra is esetlegesnek tűnik a játékosok mozgása nem tűnik összehangoltnak, és még ha néha össze is jönnek a feltételek, akkor is technikai hibák akadályozzák a passzjáték felépítését.