Futball, ahogy Szergej látja

Szergej Pub

Európa tényleg a feje tetejére állt, miközben Dél-Amerika előre tőr

2015. október 16. - Szergej Pub

Csaknem napra pontosan egy éve lamentáltam azon, hogy mi oka lehet annak, hogy tradícionálisan kiscsapatnak tekintett válogatottak is sikeresek a selejtezőkben.  Az EB-selejtezők befejeződtek, és bár valamelyest visszarendeződni látszódnak a dolgok a normal kerékvágásba - hiszen Hollandiát leszámítva az összes nagykutya így vagy úgy kijutott -, bizonyos tendenciák már most megfigyelhetőek mind Európában, mind Dél-Amerikában.  Most arra próbálunk rájönni, hogy van-e az európában és a dél-amerikában megfigyelhető folyamatok között összefüggés.  Tovább után jönnek a részletek.

Csehország, Izland, Törökország, Belgium, Wales, Spanyolország, Szlovákia, Németország, Lengyelország, Anglia, Svájc, Észak-Írország, Románia, Ausztria, Oroszország, Olaszország, Horvátország, Portugália és Albánia kvalifikálta már magát a házigazdaként induló flansziák mellé a jövő nyári EB-re.  Persze érvelésünket valamelyest gyengíti, hogy immáron szinte szó szerint fél Európa kint van az EB-n, de ezen most nagyvonalúan túllendülünk.  A névsor tele van meglepetés csapatokkal.  Meglepetés csapatnak olyan tradicionálisan pofozógépnek tekintett együtteseket nevezünk, amelyek ezer éve nem jártak, vagy sosem jártak világversenyen, és most a közmegítélés szerint a semmiből érték el ezen kiugró eredményüket.  Ilyennek tekintendő Izland, Wales, Észak-Írország, Ausztria és Albánia.  Szegény Izland hiába játszott pótselejtezőt a tavalyi VB-re, hiába játszanak náluk nemzetközileg is ismert játékosok (pl. Sigurdsson sokáig a T'ham, míg Sigthorsson az Ajax játékosa volt; Gudjohnssent meg gondolom nem kell bemutatni - igen, a vén faker még él!), és hiába verte oda-vissza a hollandokat kapott gól nélkül(!), mindenki csak kamillázott azon, hogy milyen simán kijutottak egy nem gyenge csoportból.  Walesen is mindenki le van döbbenve, pedig az is tudhatná, aki sosem látta a szervezett játékukat, hogy a csapat közepét a Joe Allen (Liverpool) - Ramsey (Arsenal) - Bale (Real Madrid) háromszög adja, és a többiek is PL-játékosok.

Ezeknek a kiscsapatoknak az egyik jellemzője a nagyon gondosan felépített játék.  Lehet, hogy egyszerű, mint a faék (pl. Észak-Írország), de tudatos és összerakott.  A védelmük pedig szervezett!  Könyörgöm, egy kiscsapatnak másként nincs is esélye!  Izland hat, Wales négy, Észak-Írország nyolc, Ausztria öt, Albánia szintén öt gólt kapott az egész sorozatban, azaz a kapott gól átlaguk 1gól/meccs alatt maradt mindnek.  A labdával történő játék leoktatása, és a védekezés megszervezése pedig az edző dolga.  Izlandnak például egy nagyágyú ül a padján: Lars Lagerbäck (GYK: olyan másfél évtizedet tolt le a svéd válogatott padján hol társuralkodóként, hogy egyedül).  A többi név nem annyira ismert, de a világos játékkép alapján elmondható, hogy mindegyik konyít valamit a szakmájához.

A másik jellemző, hogy mindegyik csapat játékosállománya erősebb, mint várnánk.  A tudatos utánpótlás nevelés eredménye, hogy a játékosok abszolút tudáskülönbsége sosem volt még annyira kicsi, mint manapság.  Ez pedig magával hozza, hogy a kiscsapatok tudása közeledik a nagycsapatokéhoz.  Ha megnézzük a kereteket, azt látjuk, hogy mindegyik meglepetéscsapat ki tud állítani legalább egy klasszis, de van, hogy világsztár játékost.  Izland és Wales klasszisait (Bale esetében beszélhetünk akár világsztár szintről) már említettem.  Az osztrák Alaba simán világsztár, és jelenleg a világ egyik legjobb balbunkója véleményem szerint, aki ráadásul Pep alatt egyre többször szerepel a középpályán (hozzáteszem, a válogatottban is).  Az albánoknál a Bazelben játszó Xhakát simán klasszisnak nevezem.  Az észak-íreknél pedig Evans, McNair és a maga szerepében Lafferty is klasszis játékosnak tekinthető.  Ezek a játékosok pedig sikerrel vették a hátukra csapatukat, és töltötték be a vezérbika szerepet.

Összefoglalva elmondható, hogy semmi meglepő nincs abban, hogy a jól képzett játékosállománnyal rendelkező, a klasszis játékosokra épített, hozzáértő szakemberek által összerakott csapatok sikerrel veszik a selejtezőket.  Csak nem szoktuk meg, hogy a fenti leírás már Izlandra, Walesre stb. is érvényes.  Jobb lesz hozzászoknunk azonban, mert az európai foci átlagos színvonala emelkedik, aminek a motorja leginkább az eddig perifériára szorult válogatottak fejlődése.  Mostanában már nem nagyon vannak sok gólos gálázások, és a közel jövőben még kevesebb lesz.

Azonban az európai foci sem fejlődik olyan erővel, mint a dél-amerikai.  Meglepőnek tűnhet a kijelentés, de nagyon úgy néz ki, hogy a dél-amerikai foci most egyfajta aranykorát éli.  Mondom ezt annak ellenére, hogy az utolsó három VB-t európai csapat nyerte.  Mire alapozom, amit mondok?  Több apró tényezőre.  Egyfelől talán emlékeztek rá, hogy a tavalyi VB kapcsán azon morfondíroztunk, hogy basszus hat csapatot ad a kontinens a VB-re, de nincs köztük egy gyenge sem!  Aztán az idei Copa Americán látszódott, hogy gyakorlatilag az egész kontinensen nincs kuka csapat.  Peru, Paraquay vagy Venezuela simán felnőtt a VB-résztvevő csapatok szintjére, és Bolívia sem volt kutyaütő.  Harmadrészt a dél-amerikai csapatok által mutatott játék is aggodalomra adhat okot Európának.  Végül pedig az Élő-pontszámok évtizedes átlaga is azt mutatja, hogy nagyot léptek előre a dél-amerikaiak.

Ez utóbbit egy kicsit kifejtem, mert gondolom azt hiszitek, hogy megzavarodtam a mostanában mutatkozó sakk-buzériámnak hála.  Hiszen Élő-pontokkal a sakkozókat rangsorolják!  De nem csak őket.  Többször felmerült már, hogy a FIFA által használt, semmire sem jó, és a tényleges játékerőt egyáltalán nem mutató rangsorolási elveket a sakkszövetség által használt Élő-pontszámítási rendszerrel kellene felváltani.  Az Élő-pontszám sokkal pontosabban mutatja be a csapatok egymáshoz képesti erejét, mert a számítás alapja a csapatok egymás elleni számszerű eredménye (azaz nem csak az, hogy gyözelem, vereség avagy döntetlen let-e a meccs vége), hogy azt az eredményt milyen meccsen érték el (pl. barátságos nem ér annyit, mint a VB-döntő), hogy az ellenfélnek a meccs napján éppen mennyi Élő-pontja volt (azaz milyen erős volt az ellenfél), és még egy csomó más tényezőt figyelembe vesznek.

A kezdeményezésből természetesen máig nem lett semmi, de a World Football Elo Rating nevű szervezet az Élő-számítás szerint rangsorolja már egy ideje a válogatottakat, és a rangsort szerencsére közzé is teszi.  A matekozásba annyira belejöttek a fiúk, hogy histórikusan is kiszámolták a valamennyi válogatott pontszámait.  Azaz meg lehet nézni, hogy pl. az aranycsapat mennyi pontot ért el az évszázad mérkőzése után, vagy Magyarországnak mikor volt a legtöbb Élő-pontja (egyébként 1954. június 30-án értünk el 2166 pontot, amivel nagyon sokáig vezettük az örökranglistát; csak a tavalyi VB-döntő után előzött meg minket Németország, és vált a valaha volt legjobb nemzeti tizeneggyé).

A histórikus adatokból aztán lehet évtizedekre lebontva átlagot számolni.  Az átlag pontszámok pedig azt mutatják meg, hogy az adott évtizedben melyik csapat volt jellemzően erős illetve gyenge.  Például Magyarország az ötvenes években átlagosan a második, a hatvanas években pedig a harmadik legerősebb csapatnak számított a világon.  Jellemző, hogy 1920-tól 2010-ig terjedő évtizedekben mindig dél-amerikai csapat volt a legerősebb átlagosan.  A huszas években Uruguay, a harmincas, negyvenes és ötvenes években Argentína, míg 2010-ig Brazília (a jelen évtizedben Spanyolországé a trón egyelőre, de ugyebár még csak a fele telt el).  A ranglistán az első tizenöt csapatot érdemes megfigyelni, és azt találjuk, hogy 2010-ig az első tizenötbe minden évtizedben két-három dél-amerikai csapat fért be.  Jellemzően Uruguay, Argentína és Brazília, azzal, hogy Uruguay a hetvenes és a kilencvenes években kicsúszott a legjobb tizenötből, míg Paraguay a negyvenes években volt bent Uruguay helyett.

A jelen évtizedben viszont erősen megszaporodtak a dél-amerikai csapatok a top 15-ben.  Brazília a második, Argentína az ötödik, Uruguay a hetedik, Chile a kilencedik, Kolumbia pedig a tizenharmadik helyen tanyázik.  Azaz a világ tizenöt legerősebb válogatottja között jelenleg öt dél-amerikai található (Mexikóval együtt hat).  Mellékesen megjegyzendő, hogy világ futballjának kétpólusosságára jellemző, hogy a top 15-be sosem fért be afrikai vagy ázsiai csapat. 

Tulajdonképpen ha megnézzük, a folyamat hasonló Dél-Amerikában, mint Európában.  Az olyan eddig kiscsapatnak tekintet országok, mint Chile, Peru, Ecuador vagy Venezuela, feljöttek az élcsapatok nyakára.  Mind eredményességben (lásd Chile legutóbbi Copa America győzelmét), mind játékban.  Ha valaki követte a VB-t akkor megfigyelhette, hogy Kolumbia és Chile gyakorlatilag játékban lehagyta a három nagy csapatot.  A Copa America alapján pedig Peru és Venezuela is nagyon potens játékot mutatott be; Paraguay és Ecuador picit sótlanabbat, de szintén remekül működtek.  További jellemző, hogy a három nagyon kívül már Kolumbia és Chile is ad világsztárokat a mai fociba, a többi csapat pedig tele van klasszisokkal.  Az utolsó elem a képletben pedig a szakmai hozzáértés volt, ami jelenleg úgy néz ki, hogy Brazíliából hiányzik a leginkább.  Argentína viszont uralkodik a kontinens többi részén, és a bielsista iskola tagjai elvetik vagy már el is vetették azokat a magukat, amelyektől újra tökös, gyors és látványos foci sarjad ki a kontinensen (lásd: Chile).

A bejegyzés trackback címe:

https://szergejpub.blog.hu/api/trackback/id/tr77970955

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.